— Idős ember vagyok, nem tehetem ki magam idegeskedésnek — tette hozzá Mária sértett hangsúllyal.
Eszter tekintete megkeményedett.
— Maradhat, ha akar. De attól még ez az ingatlan nem válik a magáévá.
Felkapta a táskáját, és szó nélkül kiviharzott a kávézóból. Az utcán megállt egy pillanatra, és mélyeket lélegzett a csípős, hideg levegőből, mintha az segíthetne lehűteni a benne tomboló indulatokat. Nem sokkal később Gábor is utána sietett.
— Eszter, kérlek, állj meg…
— Mire várjak még? — fordult felé élesen. — Nem hallottad? Az anyád konkrétan közölte, hogy igényt tart a lakásomra.
— Nem erről van szó, csak szerencsétlenül fogalmazott. Lehet, hogy félreérted. Beszéljünk vele nyugodtan…
— Nyugodtan? — a hangja megremegett az elfojtott dühtől. — Gábor, szerinted ez véletlen? Egy éve költözött hozzánk. Egy éve építgeti ezt az egészet. Most pedig már ügyvédet akar hozni a fejem fölé!
— Túlzás, amit mondasz. Anya mindig is… különös természet volt. De nem rosszindulatú. Biztos találunk valami köztes megoldást.
— Miféle megoldást? — Eszter szemébe könny szökött, de nem engedte, hogy kicsorduljon. — Visszamegy a lakásba, és onnantól kezdve ő diktál. Megmondja, mit hova tehetek a saját otthonomban, és úgy tesz, mintha joga lenne hozzá.
— Ne rögtön a legrosszabbat feltételezd. Próbáljuk meg higgadtan rendezni.
Három teljes napig alig váltottak egymással szót. Mária úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna: reggelente rántottát sütött, délután sorozatokat nézett, és a szomszédasszonynak lelkesen mesélt „a mi telkünkről”. Eszter szándékosan késő estig dolgozott, reggel pedig korán elment, csak hogy elkerülje a találkozást. Gábor két tűz közé szorulva próbált békét teremteni, de minden mondata újabb sértődést szült.
Csütörtök este Eszter hazaérve furcsa jelenetbe csöppent. A konyhaasztalnál Mária és Gábor mellett egy ötven év körüli, ismeretlen férfi ült, előttük papírok hevertek.
— Eszterkém, éppen jókor jössz — mosolygott Mária, mintha vendéget fogadna. — Hadd mutassam be Lászlót, régi ismerős, jogász. Segít nekünk rendbe tenni a dolgokat.
— Miféle dolgokat? — kérdezte Eszter, hangja pengeéles volt.
— Gondolkodtam rajta… — Mária összehajolt a férfival, majd bizalmas hangon folytatta. — Ha már egy fedél alatt élünk, célszerű lenne hivatalossá tenni az ittlétemet. László szerint több megoldás is szóba jöhet: ajándékozással tulajdonrészt kaphatnék, vagy legalább állandó lakcímre bejelentkezhetnék. Sokféle jogi lehetőség létezik.
Eszter lassan a földre tette a táskáját. Belül mintha elszakadt volna egy utolsó, vékony szál is.
— Gábor — szólalt meg halkan, de minden szó súlyként zuhant a konyhára. — Most választanod kell. Vagy az édesanyád holnap elköltözik az én lakásomból, vagy beadom a válópert.
— Eszter, ez őrültség! — pattant fel Gábor.
— Nem. Most először gondolkodom tiszta fejjel. A lakás kizárólag az én nevemen van. A nyaraló háromunk közös tulajdona. Ha elválunk, az ingatlan marad nálam, a telekből pedig megillet az egyharmad — sőt, akár több is, ha bizonyítom, hogy nagyobb részt vállaltam a költségekből. Te pedig eldöntheted, együtt bérelsz-e lakást az anyáddal, vagy visszaköltözteted a sajátjába.
— Eszterkém, te ezt nem gondolhatod komolyan… — próbálkozott Mária, de Eszter felemelte a kezét.
— Most nem önhöz beszélek. Gábor, várom a válaszod.
László zavartan összeszedte az iratokat, és mentegetőzve megjegyezte, hogy talán nem ez a legalkalmasabb pillanat a részletek tisztázására. Mária arca elszürkült.
— Kisfiam — remegett meg a hangja —, nem hagyhatod, hogy így bánjanak velem. Az anyád vagyok. Mindent érted tettem.
— Anya, kérlek… — Gábor a halántékát masszírozta. — Eszter, ne indulatból döntsünk. Beszéljük át még egyszer.
— Nincs miről tárgyalni — vágta rá Eszter. — Holnap estig adok időt. Ha addig nem látom, hogy csomagol, ügyvédhez fordulok. Rajtad áll.
Azzal bement a hálószobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Ruhában rogyott az ágyra. A szíve vadul dobogott, szinte zúgott a fülében. A fal túloldaláról tompa szófoszlányok szűrődtek át: Mária sírással vegyes szemrehányásai és Gábor halk, bizonytalan válaszai.
Egy óra múltán Gábor csendben belépett. Leült az ágy szélére, de nem mert a szemébe nézni.
— Azt mondja, ha elválsz, megbánod — mondta halkan. — Szerinte nem lesz hova menned. Azt állítja, hogy a lakás közös szerzemény.
— Az ingatlant még a házasság előtt vettem — felelte Eszter csukott szemmel. — Ezt okiratok igazolják. És már akkor jogi tanácsot kértem, amikor az anyád először kezdett célzásokat tenni arra, hogy át akarja rendezni az életünket.