Gábor csak vállat vont.
— Ugyan már, mi baj van azzal, ha gyarapszik az udvar? — zárta le a témát.
Eszterben ekkor valami megbillent. Úgy érezte, mintha lassan kiszorulna abból az otthonból, amelyet a szüleitől örökölt. A ház, amely valaha az ő menedéke volt, napról napra inkább Mária fennhatósága alá került. Az anyós magától értetődő természetességgel intézkedett: ő határozta meg, mit vessenek a kertbe, hová kerüljön a kerti asztal, sőt még azt is, melyik szomszédot illik áthívni egy délutáni kávéra.
Egyik este, amikor Eszter fáradtan hazaért a munkából, a verandán megakadt a tekintete egy frissen felszerelt fatáblán. Gondosan festett, ívelt betűk hirdették rajta: „A mi otthonunk”.
— Tetszik? — lépett ki a konyhából Mária, kezét kötényébe törölgetve. — Saját kezűleg csináltam. Legalább mindenki látja, hogy rendes család lakik itt.
Eszter érezte, hogy forr benne a düh, de nagy levegőt vett.
— Szép munka — felelte visszafogottan. — Talán csak egy kicsit ferdén áll. Meg lehetne igazítani.
Az anyós azonnal szólt a fiának. Gábor kijött, szó nélkül megemelte a táblát tartó szöget, majd visszament. A felesége hangjában rejlő feszültséget észre sem vette — vagy nem akarta észrevenni.
Az első közös év végére Eszter számára nyilvánvalóvá vált, hogy Mária eszében sincs visszaköltözni a saját lakásába. Ellenkezőleg: kényelmesen berendezkedett. A szobájába hatalmas televízió került, új szőnyeg borította a padlót, sőt még egy külön hűtőszekrényt is felvittek neki, hogy ne kelljen lemenni a konyhába. Az udvaron időközben nyúlketrecek sorakoztak — természetesen előzetes egyeztetés nélkül.
— Gábor, beszélnünk kell — állította meg Eszter egy este a hálószoba ajtajában. — Édesanyád azt mondta, néhány hétig marad. Már egy teljes év eltelt.
— És mi a gond? — húzta le a cipőjét a férfi, anélkül hogy ránézett volna. — Rend van, főtt étel vár, az udvar is szépen alakul.
— Ez az én házam — mondta halkan, de határozottan Eszter. — A szüleimtől maradt rám.
— Most már közös életünk van — emelte rá végre a tekintetét Gábor. — Talán azt akarod, hogy anyám az utcára kerüljön?
— Azt szeretném, ha külön élnénk, ahogy eredetileg terveztük.
— Majd egyszer. Most nincs hová mennie, elhúzódott a felújítás.
— Miféle felújítás? Egy éve tart? — remegett meg Eszter hangja.
— Rossz szakembereket választott, ennyi az egész — zárta rövidre a férfi, és eltűnt a fürdőszobában.
A beszélgetés ismét falba ütközött. Eszter ott maradt a szobában, és először érezte igazán: idegen lett a saját otthonában.
A második évben Mária tovább terjeszkedett. Megjelent egy kecske az udvaron, majd egy takarmánytároló is épült. A fölösleges tejet az anyós árusítani kezdte a környéken, a bevétel azonban kizárólag nála landolt.
Valahányszor Eszter szóvá tette a kellemetlenségeket, heves jelenet kerekedett. Mária emelt hangon sorolta, mennyit dolgozik, míg a fiatalok távol vannak; hogy nélküle rég romokban heverne minden; és hogy a menye hálátlan, amiért nem becsüli az erőfeszítéseit.
Gábor rendre az anyja oldalára állt.
— Fogalmad sincs, mennyi energiát tesz bele — vetette oda Eszternek. — Te csak kritizálsz.
— Az én portámon! Az én örökségemen! — csattant fel Eszter.
— A miénk — javította ki hűvösen a férfi, majd faképnél hagyta.
A harmadik évre a helyzet tarthatatlanná vált. Eszternek semmi beleszólása nem maradt a saját házában. Mária döntött az ételekről, a vendégekről, a napi rendről. Eszter úgy érezte, mintha csupán megtűrt albérlő lenne.
Az utolsó csepp akkor érkezett, amikor Mária bejelentette, hogy üvegházat akar felállítani, és palántákat tervez árulni.
— Mária, ez már túlzás! — tört ki Eszterből. — Ez a telek az enyém. Nem egyeztem bele sem a tyúkokba, sem a kecskébe, sem a nyulakba. Most pedig még üvegház is?
Az anyós kihúzta magát.
— Három éve én tartom kézben itt a dolgokat. Rend van, bevétel van. Te pedig csak bejársz dolgozni, és panaszkodsz.
— Azt szeretném, ha elköltözne — mondta Eszter, minden erejét összeszedve.
— Tessék? — Mária szeme összeszűkült.
— Kérem, hagyja el a házat — ismételte meg, bár a keze remegett.
Ekkor lépett be Gábor. Az utolsó mondatot még hallotta.
— Miről van szó?
— A feleséged ki akar tenni innen — mutatott Eszterre Mária. — Ennyi év után, mindazért, amit értetek tettem.
Gábor lassan a nejéhez fordult.
— Komolyan beszélsz?
— Igen. Három év telt el. Ideje, hogy külön éljünk.
— Anyám tartja össze ezt az egészet — fonta össze a karját. — Nélküle szétesne minden.
— Ez az én házam! A szüleimtől örököltem! — emelte fel a hangját Eszter.
Mária felcsattant.
— Elég legyen! Három éve itt élünk, mindent rendbe tettünk, és most el akarsz kergetni minket?
A szavak súlya szinte fizikai erővel csapódott Eszterbe. Gábor hallgatott, tekintete ide-oda járt kettejük között.
— Mit mondott az imént? — kérdezte lassan Eszter.
— Azt, amit hallottál — felelte Mária keményen. — Én dolgoztam meg ezért a helyért. Hogy ki itt az igazi gazda, az nem kérdés.
Eszter egyetlen szó nélkül megfordult. Felment a saját szobájába, kinyitotta a szekrényt, és elővette azt a mappát, amelyben a fontos iratokat őrizte. A keze reszketett, de a gondolatai kristálytisztává váltak. Mély levegőt vett, majd visszaindult a nappaliba, ahol Mária már emelt hangon magyarázott Gábornak a fiatalok hálátlanságáról.