— Takarodj innen! Három éve potyán lakunk itt! — üvöltötte az anyós, amikor felszólítottam, hogy költözzön ki a házból.
A kétszintes, tetőtérrel bővített családi ház Eszterre maradt, miután fél éven belül mindkét szülőjét elveszítette. Előbb az édesapja halt meg, az édesanyja pedig nem sokkal később követte — mintha a gyász felőrölte volna az erejét. A hagyatéki ügyintézés csak a második temetés után fél évvel zárult le. A tágas telek gyümölcsfákkal, veteményessel, az udvar végében álló kis fürdőházzal együtt immár kizárólag Eszter nevén szerepelt.
A nő egy kisebb építőipari vállalkozásnál dolgozott projektmenedzserként, és addig a város peremén bérelt lakást. Amikor véglegessé váltak a tulajdonjogok, komolyan fontolóra vette a kiköltözést. Belefáradt a forgalomba, a zajba, a szürke betonrengetegbe. A gondolat, hogy saját kertje és csendje lehet, megnyugvással töltötte el. Ráadásul a munkahelye is elérhető volt félórás buszúttal.
Ekkor már nyolc hónapja együtt járt Gáborral, aki mérnökként dolgozott egy üzemben, és egy kollégiumi szobát bérelt. A kapcsolatuk kiegyensúlyozott volt: nem tombolt köztük elementáris szenvedély, de tisztelték egymást, és nyugodt biztonság lengte körül őket. Amikor Eszter felvetette, hogy összeházasodhatnának, és beköltözhetnének a házba, Gábor különösebb hezitálás nélkül igent mondott.
— Tiszta levegő, saját kert, akár még egy kis gazdálkodás is… ez remekül hangzik — lelkesedett, miközben a telekről készült képeket nézegette. — Elegem van a panelházakból.
Az esküvő szerény keretek között zajlott, csak a legszűkebb családi kör volt jelen. Gábor édesanyja, Mária, egy közeli járásból érkezett, ahol egyedül élt a saját házában. Élénk természetű, szókimondó asszony volt, aki már az első találkozáskor alaposan kifaggatta menyét a háztartásról, majd aprólékosan végigjárta az ifjú pár új otthonát.
— Stabil épület, jó alapokkal — állapította meg, miután mindent szemügyre vett. — De ráférne egy kis törődés. Van mit rendbe tenni.
Eszter nem vitatkozott. Tisztában volt vele, hogy az utóbbi években a szülei betegsége miatt a ház karbantartása háttérbe szorult. Ugyanakkor a legfontosabb dolgok működtek: a fűtés, a vízvezeték, és a tető sem ázott be.
Szeptember közepén költöztek be. Eszter kivett egy hét szabadságot, hogy mindent elrendezzenek, Gábor pedig esténként, munka után segített. Dobozok sorakoztak mindenütt, bútorokat tologattak, ablakokat pucoltak. Lassan kezdett otthonossá válni a ház.
Alig telt el két hét, amikor Gábor egy este szokatlanul hallgatagon érkezett haza. Leült a konyhaasztalhoz, hosszú percekig csak az ujjait nézte, végül megszólalt:
— Anyu telefonált. Náluk most kezdik a tető felújítását. Azt szeretné, ha pár hétre ideköltözhetne, amíg tart a munka.
Eszter meglepetten nézett rá.
— De hát az ő háza is nagy. Nem tudna egy másik szobában meghúzódni?
— Azt mondja, minden csupa por és zaj. Reggeltől estig fúrnak-faragnak, nem lehet pihenni — magyarázta Gábor. — Tényleg csak két-három hétről lenne szó. Cserébe segítene itt, és átnézné, mire van még szükség.
Eszter hezitált. Az esküvő után alig pár héttel nemet mondani az anyósnak rossz kezdetnek tűnt. Ráadásul a kerthez sem értett igazán, jól jöhetett a tapasztalt kéz.
— Rendben van — sóhajtotta végül. — De tisztázzuk, hogy ez ideiglenes.
Mária már másnap megjelent. Két hatalmas bőröndöt cipelt, három táska élelmiszert, és egy doboz tele volt palántákkal.
— Na, megérkeztem! — jelentette ki lendületesen, és már lépett is befelé. — Gábor, kérlek, vidd fel a csomagjaimat az emeleti nagy szobába. Ott világosabb.
Eszter megtorpant. A felső szint legnagyobb helyiségét maguknak szánták hálónak, csak még nem rendezték be.
— Mária, esetleg a földszinti szoba nem lenne kényelmesebb? Ott melegebb is — próbálkozott óvatosan.
— Ugyan már, kedvesem, én megszoktam a tágas tereket. Felhozom a saját televíziómat is, esténként majd ott nézem a sorozataimat, nem zavarok senkit — felelte, és már indult is felfelé.
Gábor szó nélkül vitte utána a bőröndöket. Eszter a bejáratnál állt, és furcsa szorítást érzett a gyomrában.
Az első napokban minden békésnek tűnt. Mária hajnalban kelt, reggelit készített, rendbe tette az udvart. Amikor Eszter hazaért a munkából, tisztaság fogadta, és az étel is elkészült. Kényelmes volt — mégis motoszkált benne valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság.
Az anyós egyre több tárgyat költöztetett fel az emeletre. Először egy állólámpa került oda, aztán egy kényelmes karosszék, később egy kisebb komód. Egy este, amikor Gábor fent segített átrendezni a szekrényt, Eszter nem bírta szó nélkül:
— Miért kell ennyi bútor? Mária csak átmenetileg van itt.
— Hadd érezze jól magát — felelte kurtán Gábor, és visszament az emeletre.
Eszter inkább hallgatott. Nem akart kicsinyesnek tűnni, főleg, hogy az anyós valóban sokat tett a ház körül.
Eltelt egy hónap. A tetőfelújításról több szó nem esett. Mária viszont lelkesen kezdte átalakítani a telket. Virágágyásokat alakított ki a tornác előtt, majd ismerősök segítségével beszerzett tizenkét tyúkot, és a régi deszkákból rögtönzött ólat eszkábált az udvar sarkában.
— Mária, a baromfitartásról nem beszéltünk — jegyezte meg Eszter visszafogottan.
— Kedvesem, ez mind a háztartás része! Lesz friss tojás, saját nevelésű csirke. Hasznos elfoglaltság nekem is — legyintett az asszony.
Amikor Eszter szóvá tette a dolgot a férjének, Gábor kitérően válaszolt:
— Anyám csak jót akar. Értünk dolgozik, hogy fejlődjön a gazdaság, és semmi rossz nincs abban, ha gyarapodik az udvar.