Márk a vártnál hamarabb, két és fél nappal később állított be az irodájába. Szó nélkül pakolta le a kinyomtatott dokumentumokat az asztalra, maga elé húzta a laptopját, és mindenféle bevezető nélkül, halkan, de határozottan ismertetni kezdte, mire jutott.
A kép, amely kirajzolódott, korántsem volt hízelgő — bár büntetőjogi értelemben nem számított visszaélésnek. Szállítói szerződések tucatjai születtek valódi versenyeztetés nélkül, jobbára megszokásból: „a bevált partner” elve alapján. Az árak rendszerint meghaladták a piaci szintet, a feltételek a gyár számára kedvezőtlenek voltak, a határidők pedig újra és újra csúsztak. Az üzem éveken át fizetett többet a kelleténél, pusztán azért, mert senki nem akart hozzányúlni a régi struktúrához. János mindezt a „megbízható kapcsolatok” fontosságával indokolta, András pedig nem merült bele a részletekbe — volt elég más gondja.
A veszteség jelentős volt. Az elmúlt két év számai különösen nyugtalanító képet festettek: egy tapasztalt közgazdász gyomra is összeszorult volna a kimutatások láttán.
— Ez nem bűncselekmény — jegyezte meg Márk tárgyilagosan. — Inkább hosszú évek alatt felgyűlt szakmai igénytelenség.
— Akkor ideje rendet tenni — felelte Anna. — Szerződésről szerződésre haladva.
— János nem fogja tapsolva fogadni.
— Tudom. — Összecsukta a dossziét. — Készítsen egy átfogó jelentést a holding számára. Pontos számokkal, és konkrét javaslatokkal a racionalizálásra. Személyesen viszem be.
Márk összeszedte az iratokat, majd az ajtóban még visszafordult.
— Anna, ma reggel János végigjárta a művezetőket. Egyenként hívta be őket. Nem tudom, mit mondott, de ketten már lemondták a szerdára egyeztetett találkozót.
Anna bólintott. Nem érte meglepetésként. János a régi módszeréhez nyúlt: összezárni a saját embereit, és elszigetelni az új vezetőt, mintha az egész kollektíva vele szemben állna.
— Köszönöm, Márk. A megbeszéléseket átrakjuk péntekre. És most ne külön-külön hívjuk őket — legyen közös értekezlet, minden művezető egyszerre.
Másnap reggel a holding központjába indult. Gábor azonnal fogadta. Figyelmesen lapozta végig az anyagot, nem sietett, minden oldalon elidőzött. Amikor a végére ért, becsukta a mappát, és hosszú másodpercekig az ablakon túl elterülő szürke várost nézte.
— János régóta a gyárnál van — szólalt meg végül. — Kialakult köre, bejáratott rendszere, emberei.
— Éppen ez az oka annak, hogy az üzem három éve folyamatosan mínuszt termel az operatív költségeken — válaszolta Anna nyugodtan. — Nem állítom, hogy rossz szándékú. De az a struktúra, amit fenntart, nem a gyár érdekeit szolgálja.
Gábor hallgatott még egy ideig.
— Mit tartana helyes lépésnek?
— Fokozatos szerződésfelülvizsgálatot, nyílt pályáztatást minden jelentős beszerzésnél. És szükség van egy új termelési igazgatóhelyettesre is — olyan emberre, aki eredményekben gondolkodik, nem régi alkukban.
— Kire gondol?
— Márkra. Pénzügyi szakember, de a gyártási folyamatok gazdasági oldalát jobban átlátja, mint sok műszaki végzettségű vezető.
Rövid csend következett, majd Gábor alig észrevehetően biccentett.
— Rendben. Lépjen. A támogatásunk meglesz.
Pénteken váratlan vendég érkezett.
Lajos, a portás hívta fel Annát a belső vonalon: egy hölgy áll a bejáratnál, és ragaszkodik hozzá, hogy a vezérigazgatóval beszéljen. Személyes ügyre hivatkozik.
Anna maga ment ki. Nem akarta, hogy bárki más intézze.
Erzsébet a forgókapunál várakozott. Kabátja gallérját felhajtotta, ajka összeszorítva, arckifejezése olyan volt, mint amikor csatába készül. Ám amikor meglátta Annát, amint az adminisztratív épületből kilép, elegáns kosztümben, a mellén igazgatói belépőkártyával — valami megremegett az arcán. Csak egy pillanatra, de észrevehetően.
— Erzsébet — köszönt Anna higgadtan. — Jó napot.
— Igaz ez? — kérdezte a nő. — Tényleg te vezeted most ezt a helyet?
— Igen.
Erzsébet hosszan nézte, mintha újraértékelne valamit. Talán felidézte a korábbi, indulatos mondatait.
— Péter tud róla? — bukott ki belőle végül.
— Péter a tervezési osztályon dolgozik — felelte Anna tárgyilagosan. — Természetesen tudja.
Az idősebb asszony szólni próbált, de elakadt. A hangja végül halkabb lett, mint Anna valaha hallotta.
— Beszélni szerettem volna veled.
— Beszélhetünk. — Anna az órájára pillantott. — Hétfőn. Egyeztessen időpontot a titkárságon.
Azzal visszafordult az épület felé. Nem nézett hátra.
Este a Dél utcai kis garzonjában ült. Az asztalon laptop, egy bögre tea és egy jegyzetfüzet hevert, tele a következő hetek feladataival. Az utcáról beszűrődött a város zaja; odalent két fiatal nevetett felszabadultan.
Anna a jegyzeteire pillantott, és eszébe jutott: alig három hete még egy idegen lakás folyosóján állt bőrönddel a kezében, és mások kiabálását hallgatta. Most saját irodája van, mellette két megbízható ember, előtte komoly kihívások — és az az érzés, hogy végre a helyén van.
Nyílt pályázatok, kemény tárgyalások, János ellenállása — és még ki tudja, mi minden vár rá. Ehhez erő, türelem és józan fej kell.
Becsukta a füzetet, leállította a számítógépet, és hosszú idő után először még éjfél előtt ágyba feküdt.
Holnap ismét a gyárba megy. A munka most kezdődik igazán.