Zoltán kényelmesen helyet foglalt, és úgy nézett körbe az irodában, mint aki nem először jár itt, sőt pontosan tisztában van vele, melyik fiókban mi lapul. Ez a magabiztosság Annát óvatossá tette.
— Anna Andrejevna — kezdte kimérten — mindannyiunk érdeke, hogy az átmeneti időszak fennakadás nélkül menjen végbe. Vannak szerződések, amelyek évek óta stabilan működnek. Megbízható partnerekről beszélünk, kipróbált együttműködésekről.
— Küldje át a teljes dokumentációt, átnézem — felelte Anna higgadtan.
— Természetesen. Csupán szerettem volna jelezni, hogy ezek régi, bejáratott kapcsolatok. Nem lenne szerencsés bolygatni őket.
— Minden az üzleti mutatókon múlik — válaszolta Anna. — Ami a gyárnak előnyös, azt megtartjuk. Ami nem az, azon változtatni fogunk.
Rövid csend telepedett közéjük. Zoltán ugyanazzal a fürkésző tekintettel nézte, mint első találkozásukkor: mintha egy még meg nem oldott feladványt mérlegelne.
— Meglepően egyenes — jegyezte meg végül. Nem lehetett eldönteni, dicséretnek szánta-e, vagy figyelmeztetésnek.
— Igyekszem világosan beszélni — felelte Anna.
A megbeszélés véget ért. Zoltán távozott, a fiatal asszisztens sietve követte az aktatáskával. Anna az ablakhoz lépett, és figyelte, ahogy a fekete terepjáró kihajt a kapun, majd balra fordul az úton.
Visszaült az asztalhoz, elővette a jegyzetfüzetét, és felírta: „János. Zoltán. Szerződések. Teljes átvilágítás 2022-től.”
A munkanap végén Mária kopogott be, azzal az ürüggyel, hogy elviszi a csészéket. Az ajtóban azonban megtorpant.
— Anna Andrejevna, lenne egy szavam?
— Hallgatom.
A titkárnő habozott egy pillanatig, látszott rajta, hogy mérlegel. Aztán határozottan megszólalt:
— A mai találkozó után János telefonált valakinek. Nem tudom, kinek. Bezárta az irodája ajtaját… pedig ő soha nem zárja be.
Anna hosszan nézett rá. Mária nyugodtan állta a tekintetét, felesleges gesztusok nélkül.
— Köszönöm — mondta végül Anna.
Mária bólintott, és csendben kiment.
Így kezdődik, gondolta Anna. Az első szövetséges magától jelentkezett, hamarabb, mint számított rá. Jó jel.
Kint lassan besötétedett. A gyár elcsendesedett, a műszak véget ért, a dolgozók hazafelé indultak. Anna András egykori íróasztalánál ült — amely most már az övé volt — és azon tűnődött, milyen történetet rejthetnek azok a szerződések, amelyeket Zoltán annyira igyekezett „megbízható partnerségként” feltüntetni.
Ehhez azonban szüksége volt valakire, aki képes a számok mögé látni. Olyasvalakire, aki gyorsan dolgozik, és nem beszél feleslegesen. Mert ha valóban van mit feltárni, az érintettek nem fognak tétlenül várni.
A harmadik napon meg is találta az embert.
Márk Viktorovics Márk pénzügyi elemző volt — Anna még korábbi értekezletekről emlékezett rá. Halk szavú, háttérben maradó figura, rendszerint ceruzával a füle mögött, és azzal a szokással, hogy lefelé nézett, amikor a vezetőség beszélt. András ezt tiszteletlenségnek tartotta, és nem kedvelte érte. Anna viszont régóta észrevette: Márk nem zavarában szegezi a tekintetét az asztalra, hanem azért, mert gondolkodik. Gyorsan, pontosan, sallangok nélkül.
Az egyik reggeli megbeszélés után behívatta.
Márk leült, az ölébe helyezte a mappáját, és egy pillanatra ismét a padlót fixírozta, majd felnézett.
— A szerződések miatt hívatott? — kérdezte minden bevezetés nélkül.
Anna elidőzött a válasszal.
— Miért gondolja?
— Mert ha nem erről lenne szó, Jánost hívta volna. Ehelyett engem kért.
Anna szó nélkül átnyújtotta neki az elmúlt négy év beszállítói listáját. Márk végigfutotta a lapokat, és az arcán olyan kifejezés jelent meg, mint aki régóta erre a pillanatra vár.
— Egy hét alatt készítek részletes elemzést — mondta.
— Három napja van — felelte Anna.
Márk bólintott. Nem tiltakozott, nem alkudozott. Felállt, és távozott.
Anna utána nézett. A csendes emberek a legmegbízhatóbb szövetségesek — gondolta. A szó legjobb értelmében.
Az ötödik napon Péter hívta fel.
Anna éppen az üzemcsarnokban volt, a műszakvezető kíséretében járta végig a részlegeket, figyelt, kérdezett, jegyzetelt. A telefon rezgése a kabátzsebében érte. Elutasította a hívást. Egy perc múlva újra csörgött.
Kilépett a folyosóra.
— Mi történt?
— Anya tud róla — mondta Péter. A hangja zaklatott volt, mintha valami váratlan csapás érte volna.
— Sejtettem.
— Anna… nincs jól. Felszökött a vérnyomása.
Anna egy pillanatra lehunyta a szemét. Erzsébet vérnyomása mindig a legalkalmasabb pillanatban emelkedett meg — amikor meg kellett állítani valamit, vagy elterelni a figyelmet. Jól bevált eszköz volt, és Péter minden alkalommal komolyan vette.
— Péter, én egy gyárat vezetek, nem rendelőt. Ha rosszul van, hívjatok mentőt.
Csend a vonal másik végén.
— Megváltoztál — szólalt meg végül Péter.
— Nem — felelte Anna nyugodtan. — Csak abbahagytam a szerepjátékot.
Letette a telefont, és visszament a csarnokba.
Márk két és fél nappal később jelent meg az irodájában az első anyagokkal.