A hír még aznap eljutott Péterhez. Valaki az irodából felhívta – a gyárban semmi sem marad titokban, a pletyka gyorsabban terjed, mint a hivatalos körlevél. Üzenetet küldött Annának: „Igaz ez?”
A válasz rövid volt: „Igen.”
Hosszú percekig nem érkezett reakció. Aztán újabb sor villant fel: „Anya teljesen ki fog akadni.”
Anna elmosolyodott, majd lezárta a telefont. Erzsébet valójában már most is fel volt dúlva – csak még nem tudta, miért.
Kilépett az épületből, és gyalog indult el a folyópart felé. Ugyanarra a sétányra, ahol Péterrel az első közös évükben annyiszor andalogtak, amikor még minden egyszerűnek és elérhetőnek tűnt, és Erzsébet még nem mutatta meg a valódi természetét. A víz színe tompa szürke volt, a felszíne szinte mozdulatlan. A híd irányából villamos csilingelése hallatszott.
Nem a volt férjén járt az esze, és nem is az anyósán. Sokkal inkább azon a testes férfin, aki a tárgyalóban ült – Zoltánnak mutatták be. A tekintetében volt valami zavaró. Túlzottan kimért udvariasság, amely mögött másfajta érdeklődés húzódott meg. Különösen a személyzeti kérdések izgatták. Feltűnően részletesen firtatta, kit kíván megtartani, és kitől válna meg.
Egy üzem nem csupán kimutatások és mérlegek halmaza. Emberek, pénzmozgások, régi szövetségek hálózzák be. És valaki láthatóan nem örülne annak, ha az új igazgató túl gyorsan átlátná a teljes rendszert.
Egy hét múlva már nem közgazdászként lép majd be a kapun.
És ott várni fog rá valami. Ezt olyan biztosan érezte, mint amikor a levegő nyomása megváltozik egy közelgő vihar előtt.
A hétfő reggel a portán kezdődött. Az idős Lajos bácsi, aki három éve minden nap látta Annát belépni, most szemmel látható meglepetéssel nézett rá.
— Anna… szóval mostantól maga…?
— Igen, Lajos bácsi. Mostantól én.
A férfi megköszörülte a torkát, eligazította a belépési naplót, és a szokásosnál ünnepélyesebben nyitotta ki a forgókaput. Megható volt és kissé mulatságos egyszerre.
Nyolc órakor az udvar már élt. Egy targonca fémlemezekkel megrakott raklapokat húzott, a második csarnok mellett három munkás cigarettázott, valahonnan mély, egyenletes gépzúgás hallatszott. Ahogy Anna áthaladt a téren, érezte a tekintetek súlyát: kíváncsiság, méricskélés, itt-ott nyílt kétely. Nő. Harminckét éves. Igazgató.
Tudomásul vette mindezt, és ment tovább.
Az igazgatói iroda tágas volt, de rideg hangulatú. Kilencvenes évekből maradt íróasztal, aktákkal telezsúfolt szekrény, a falon az államfő portréja. András, a leköszönő vezető három doboznyi iratot hagyott maga után, valamint egy cetlit: „Sok sikert. Szüksége lesz rá.” Anna elolvasta, a fiókba tette, majd megkérte Máriát, az ötvenes éveiben járó, sokat látott titkárnőt, hogy készítsen számára egy teljes listát a vezetői állományról.
Mária hamarosan visszatért a dokumentumokkal. Miközben Anna átnézte a neveket és beosztásokat, a titkárnő csendben figyelte őt – gyakorlottan, ítélkezés nélkül, ahogy az tapasztalt emberek szokása, amikor új főnököt mérnek fel.
Elsőként János érkezett, a termelési igazgatóhelyettes. Hatvanon túli, testes férfi volt, aki szeretett zsebre dugott kézzel beszélni, és szándékosan lassan formálta a szavakat, mintha ezzel is hangsúlyozná a jelentőségét.
— Anna — foglalt helyet meghívás nélkül — természetesen örülök a kinevezésének. De tudnia kell: ez a gyár a maga szabályai szerint működik. Itt termelési tapasztalat kell.
— Ön rendelkezik ilyen tapasztalattal, János — felelte higgadtan Anna. — Éppen ezért marad a pozíciójában. Egyelőre.
Az „egyelőre” alig volt hangosabb egy leheletnél, mégis pontosan célba talált. A férfi vállai megfeszültek, majd udvarias búcsúval távozott. Az arckifejezése azt üzente: ez még nincs lezárva.
Fél tíz körül Péter dugta be a fejét az ajtón. Olyan természetességgel, mintha csak véletlenül járna arra – pedig ebben az üzemben a véletlen már régóta nem játszott szerepet.
Egy hete nem találkoztak. Ugyanolyan volt, mint mindig: rendezett, kissé tanácstalan, az állán az a mélyedés, amely valaha annyira kedvesnek tűnt Annának.
— Gratulálhatok? — kérdezte.
— Ha szeretnél.
A férfi hallgatott egy pillanatig, majd a tarkójához nyúlt, ahogy szokta.
— Anya tegnap hívott. Nem tudja, hogy itt dolgozol… nem mondtam el neki.
— Majd megtudja — válaszolta Anna nyugodtan. — Csak idő kérdése.
Péter bólintott, aztán elment. Ennyire egyszerűen. Öt év közös élet után egy bólintás. Anna nézte a csukódó ajtót, és nem fájdalmat érzett, inkább megkönnyebbülést. Olyan volt, mint amikor az ember hosszú cipelés után végre leteszi a súlyos csomagot.
Az igazi beszélgetés délutánra maradt.
Zoltán minden előzetes egyeztetés nélkül érkezett. Fekete terepjáró állt meg az épület előtt, mellette egy fiatal férfi aktatáskával. Zoltán „a holding operatív érdekeinek képviselőjeként” mutatkozott be, és félórás egyeztetést kért.
Anna húsz percet ajánlott fel, majd intett a titkárnőnek, hogy engedje be a vendéget.