— Pontosan tizenkét hónapot kap arra, hogy maradéktalanul visszafizesse az összeget — folytatta apám higgadt, de ellentmondást nem tűrő hangon. — Az ingatlan és az autók továbbra is a cégem tulajdonában maradnak. Használhatják őket, amíg rendben érkeznek a törlesztések.
László hirtelen felemelte a fejét. A tekintetében felvillant valami, ami az elmúlt percekben nyomtalanul eltűnt: a remény.
— István… mindent rendezni fogok. Befektetőket szerzek, megoldom. Esküszöm magának! — szorította a mellkasára a kezét, mintha ezzel akarná bizonyítani az elszántságát.
Apám azonban nem lágyult el.
— Van még egy feltételem — mondta, majd kemény pillantását Erika felé fordította. — A felesége saját megtakarításából új ruhát vásárol a lányomnak a tönkretett helyett. És személyesen, írásban is bocsánatot kér tőle.
Öt nappal később a konyhaasztalnál ültem, amikor halk, bizonytalan kopogás törte meg a csendet. Az ajtót kinyitva Erikát találtam a lépcsőházban. Smink nélkül, egyszerű kötött kardigánban állt ott; az arca fáradtnak és meggyötörtnek tűnt, mintha éveket öregedett volna néhány nap alatt. A kezében egy közepes méretű kartondobozt szorongatott.
— Anna… bejöhetek egy percre? — kérdezte megtörten.
Szó nélkül félreálltam. Belépett, letette a dobozt a linóleumra, majd remegő ujjakkal levette a tetejét. A dobozban egy elegáns, mélyzöld, selyemből készült estélyi ruha feküdt, finoman csillogva a fényben.
— Eladtam a régi arany fülbevalómat, abból vettem — mondta halkan, a tekintetét a földre szegezve. Aztán előhúzott a zsebéből egy fehér borítékot. — Ezt is neked hoztam.
Kivettem a kezéből, és felbontottam. Sűrű, apró betűkkel teleírt levél volt benne; a tintát helyenként elmosták a könnycseppek.
Óvatosan az asztalra tettem az írást.
— Erika — szólaltam meg nyugodtan. — A ruha valóban szép. De nincs rá szükségem. Vigye vissza. A bocsánatkérését elfogadom. Remélem, amit történt, örökre emlékeztetni fogja arra, meddig lehet elmenni.
Bólintott. Nem vitatkozott. Sarkon fordult, és lassú léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. A hátát nézve nem a gőgös asszonyt láttam többé, hanem egy megtört embert.
Egy év elteltével László valóban rendezte az adósság nagyobb részét. Nem volt könnyű, de teljesítette, amit vállalt. Ő és Erika egy szerényebb lakásba költöztek, visszafogottabb életet kezdtek. Gábor maradt az apja mellett, továbbra is az ő árnyékában dolgozott, mintha önálló döntésekre képtelen lenne.
Én közben új fejezetet nyitottam. Apámtól hivatalos kölcsönt kaptam, minden papírral és szerződéssel, és megalapítottam a saját könyvelői outsourcing hálózatomat. Lépésről lépésre építettem fel, ügyfeleket szereztem, csapatot toboroztam. Nem ajándék volt — lehetőség. A különbséget pontosan értettem.
Apám büszkén figyelte a fejlődésemet. Én pedig megtanultam valamit, amit korábban talán nem értettem teljes mélységében: az ember értékét nem a vagyona, a rangja vagy a kapcsolatai határozzák meg. Ha belül romlottság és kicsinyesség lakozik, azt semmilyen státusz nem tudja elfedni. De ha valaki gerinccel és tisztességgel él, azt előbb-utóbb mindenki észreveszi.