— Van három perced. Győzz meg, miért ne adjam be a válópert! — Gábor látványosan hátradőlt a széken, és a mobilját a konyhaasztal közepére csúsztatta.
Nóra komótosan megtörölte a kezét a kockás konyharuhába. A telefon kijelzőjén fenyegetően villogtak a piros számok: elindult a visszaszámlálás.
— Ketyeg az idő, Nóra. Halljam, miért maradjak ebben a házasságban? Nincs rendes otthonosság, a vacsorát megint elrontottad. A hús csontszáraz, rágom, mintha cipőtalpat ennék.
Húsz éve játszotta ezt a jelenetet. Ha bármi nem az ő elképzelése szerint alakult — legyen az egy gyűrött ing vagy az, hogy a felesége új kabátra vágyott — azonnal előhúzta a legerősebb fegyverét. A válással való fenyegetés volt a bevált eszköze, amellyel kordában tartotta a másikat. Régebben Nóra összerezzent ettől. Kapkodva igyekezett helyrehozni mindent, gyorsan sütött egy rántottát, bocsánatkérően nézett fel rá, és megígérte, hogy megváltozik.
Gábor élvezte ezeket a perceket. Úgy érezte, ő irányít, mintha szigorú, de igazságos bíró volna, aki ítéletet hirdet.
Azon az estén azonban valami megváltozott. A levegő a konyhában szinte megült, sűrűvé vált. Nóra nem sietett a tűzhelyhez, nem mentegetőzött. A mosogató mellett állt, és csendesen figyelte a férfit az asztalnál.
— Meg se hallod, amit mondok? — csattant fel Gábor, amikor észrevette a nyugalmát. — Már eltelt egy perc. Holnap elköltözöm. A kétszobás lakást itt hagyom neked, lakj benne egyedül, és gondolkodj el rajta, mit veszítettél.
— …és én majd új életet kezdek. Keresek valakit, aki legalább főzni tud. Na, mondd ki szépen, hogy felfogtad, amíg még jókedvemben vagyok.
Szinte fürdött a saját felsőbbrendűségének érzésében. A fejében az élt, hogy egy negyvennyolc éves asszony már senkinek sem kell. Ugyan hová menne nélküle? Ki fizetné be a számlák felét, ki vinné le hétvégente a telekre?
Nóra közben a ketyegő másodperceket figyelte. Kettő perc telt el. Aztán egy villanásnyi pillanat alatt mintha felszakadt volna előtte valami. Már nem egy sorsáról döntő, félelmetes férfit látott maga előtt, hanem egy öregedő, öntelt embert, megnyúlt pólóban, aki évek óta az ő magánytól való rettegéséből táplálkozik. És akkor hirtelen megértette: nem fél többé. A hosszú évek alatt felgyülemlett fájdalom egyszerűen elpárolgott, és a helyén hideg, tiszta józanság maradt.
— Nincs szükségem három percre — szólalt meg nyugodtan, idegenül csengő hangon. — Harminc másodperc is elég.
Gábor elégedett félmosollyal dőlt hátra.
— Rajta. Lepj meg.
Nóra szó nélkül kiment az előszobába. Néhány pillanat múlva visszatért, kezében egy egyszerű, kék műanyag mappával. Letette a férje elé az asztalra, arrébb tolva a félig érintetlen vacsorát.
— Nyisd ki.
Gábor homloka ráncba szaladt, a magabiztos mosoly lassan lehervadt az arcáról. Ujjai a műanyag patenthez nyúltak, majd kihúzott belőle néhány…
…néhány lepecsételt, kinyomtatott dokumentumot. A tekintete kapkodva futott végig a sorokon: „Házasság felbontása iránti kereset”, „Közös vagyon megosztására vonatkozó kérelem”…
Nóra egy pillanatra sem rezzent meg.
— Nem akarok vitatkozni veled, sem győzködni — mondta higgadt, határozott hangon. — Váljunk el. Most. A papírok már tavasszal készen voltak. Csak arra vártam, hogy végleg eltűnjön belőlem az utolsó csepp együttérzés is irántad. Ma ez is megtörtént.
Gábor tátott szájjal meredt rá.
— Miféle papírok? Milyen vagyonmegosztás? — hebegte, és ingerülten az asztalra hajította a lapokat. — Elment az eszed? Nélkülem a filléres fizetéseddel egy hétig sem húznád!
— Októberben előléptettek — felelte Nóra szárazon. — Nem szóltam róla, mert pontosan tudtam, hogy rábeszélnél: tegyem félre az összeget a következő autódra.
Gábor megpróbált fölényesen elmosolyodni, de az arca inkább kétségbeesett fintorba torzult. Lassan kezdte felfogni, hogy nem az a régi, engedelmes asszony áll előtte, akit évek alatt a saját képére formált.
— Tudod mit? Legyen! — csattant fel hirtelen, hogy mentse a látszatot. — Elválunk! Eladjuk a lakást, a pénzt megfelezzük! Kíváncsi vagyok, milyen lyukat veszel abból az apróból!
Nóra ajkán alig észrevehető mosoly suhant át.
— Melyik lakásról beszélsz, Gábor? — kérdezte csendesen. — Erről? Ugye nem felejtetted el, hogy ebbe a lakásba egy évvel az esküvőnk előtt költöztem be, amikor a nagymamám nekem ajándékozta?
— A törvény szerint az ajándékba kapott vagyon nem képezi a közös tulajdon részét — folytatta higgadtan. — Ez az ingatlan kizárólag az enyém. Te ide csak be vagy jelentve. Az ügyvéd már elkészítette a kérelmet a kijelentésedről.
Gábor pislogva meredt rá, majd a kék dossziéra, mintha abban keresné a kiutat.
— Ami pedig az autót illeti, amit tavaly hitelre vettünk — tette hozzá Nóra —, az valóban a házasság alatt került a nevünkre. Csakhogy a kölcsönt te igényelted. Nagylelkű leszek: nem tartok igényt a kocsira. Fizetheted tovább egyedül, onnantól teljes egészében a tiéd.
— Várj egy percet… — a férfi hangjából eltűnt az előbbi fölény, helyét bizonytalanság vette át. — És most hová menjek így estére?
Ebben a pillanatban éles csipogás hasított a konyha csendjébe. A visszaszámláló lejárt. A három perc letelt.
Nóra a bejárat felé intett.
— Összekészítettem a holmidat. Három sporttáska vár az ajtónál. Amíg a nappaliban a meccset nézted, volt rá időm. Ja, és felhívtam az édesanyádat is fél órája. Nagyon örült, hogy a drága fia visszaköltözik a régi szobájába. A kanapét már megágyazta, számít rád.
A csipogás még mindig visszhangzott a falak között. Gábor a telefonja kijelzőjét bámulta, de az ujjai nem engedelmeskedtek, hogy lenémítsa. Nem az óra állt meg — az ő kényelmes, megszokott élete omlott össze egyetlen perc alatt.
Nóra odalépett a tűzhelyhez, meggyújtotta a gázt, és feltette a vízzel teli kannát. Előtte állt egy új kezdet — egy olyan jövő, ahol senki sem méri stopperrel az idejét, és nem szab határidőt a lélegzetvételének sem.