A vonal túlsó végén Erika hangja hisztérikusan csengett.
— Ez valami katasztrófa! — kiabálta kétségbeesetten. — Az összes kártyámat letiltották! A boltban nem engedi a terminál a fizetést, a bank szerint bírósági határozattal zárolták a számláinkat! Küldj azonnal pénzt taxira, később megadom!
Elnevettem magam, de a hangomban nem volt melegség.
— Pénzt? Ugyan minek? Hiszen én csak egy „senki” vagyok, egy út széléről felszedett lány. Biztosan nem illik ilyen piszkos kézből segítséget elfogadni.
Azzal bontottam a hívást, és a telefont visszacsúsztattam a kabátzsebembe.
Pontban tízkor apám érkezett értem egy egyszerű, szürke szedánnal. Szótlanul indultunk el a belváros felé, ahol az üvegfalú irodatorony magasodott a tér fölé. A harmincadik emeleten működött László központi irodája. Lift vitt fel minket, a folyosón aktákkal rohangáló alkalmazottak kerülgettek bennünket. Apám határozott mozdulattal tárta ki a tárgyaló ajtaját.
A hosszú asztal végén László ült, arca beesett, tekintete fáradt volt. Mellette Gábor idegesen gyűrögette az inge ujját. Velük szemben komor, öltönyös emberek sorakoztak.
— Jó napot kívánok — szólalt meg apám nyugodtan, miközben beljebb lépett.
László felpillantott, szeme vörösen izzott.
— Maga? — nyelt egyet, majd rám is ránézett. — István? Mit keres itt?
— Megnézem, mi lett a befektetéseimből — felelte apám, és az asztalfőre húzott egy széket. — A vállalatuk legnagyobb hitelezője jelenleg az én cégcsoportom. Az a bizonyos, kezelhetetlen adósság most már hozzám tartozik.
Gábor hitetlenkedve nézett apám egyszerű dzsekijére, majd rám.
— Ez valami tréfa? — rekedten kérdezte László, keze remegett az asztalon. — Hiszen maga csöveket szerel…
— Országrészek infrastruktúráját építem ki. A csavarhúzót húsz éve tettem le — vágta rá apám higgadtan.
Sűrű csend telepedett a helyiségre.
— A tartozás lejárt — folytatta. — A fedezetként felajánlott vagyon az én tulajdonomba kerül. A cégük, az ingatlanok, az autók.
Ekkor kivágódott az ajtó. Erika állt a küszöbön, zihálva, frizurája szétesve.
— László! Mi történik? Az őrök nem akartak beengedni, azt mondták, érvénytelenek a belépőink! — hadarta, majd meglátott minket. — Mit keresnek itt ezek? Azonnal küldd ki őket!
László lassan a kezébe temette az arcát.
— Erika… vége. Csődben vagyunk. Ő… — remegő ujjal apám felé mutatott — mostantól minden az övé. Mindent elvesztettünk.
Erika arca elsápadt, döbbenten meredt apám nyugodt alakjára. A korábbi fölény egy pillanat alatt elpárolgott. Térdei megremegtek, és lehuppant a legközelebbi székre.
— Hogyhogy mindent? És a ház? Miből fogunk élni? — suttogta kétségbeesetten.
— Tudok ajánlani egy takarítói állást az egyik leányvállalatomnál — mondta apám tárgyilagosan. — Pontosan fizetek, az eszközöket biztosítom.
— Ez gúny! — csattant fel Erika.
— Egyáltalán nem — felelte hűvösen. — Tegnap önök alázták meg a lányomat. Letépték róla a ruhát, és a pénz alapján mérték az embereket. Most épp nincs mit mérniük. Milyen érzés?
Gábor hirtelen felugrott, odasietett hozzám, és megpróbálta megfogni a kezem.
— Anna, kérlek! Beszélj apáddal! Család vagyunk! Szeretjük egymást! Adjon egy kis haladékot!
Undorral néztem rá, és hátraléptem.
— Tegnap hallgattál, Gábor. Hagytad, hogy porig alázzanak, majd engem hibáztattál az estéért. A holmid már dobozokban vár az előszobában. Ma beadom a válókeresetet.
Elsápadt, levegő után kapkodott.
Apám ekkor elővett egy tollat, és maga elé húzott egy iratot.
— Nem szokásom családokat tönkretenni — mondta komoran. — László, adok magának pontosan egy évet, hogy rendezze a tartozást. Addig azonban minden az én feltételeim szerint működik.