A vonal másik végén apám hangja hirtelen teljesen kisimult, már-már ijesztően tárgyilagos lett.
— Anna, fogj egy taxit, és menj haza. Egy órán belül ott leszek nálad. És eszedbe se jusson miattuk sírni, érted?
A kocsiban hátul ültem, homlokomat az ablak hűvös üvegének támasztva. A város fényei elkenődött csíkokká olvadtak az esőáztatta üvegen. A Gáborral bérelt lakásunk a peremkerületben volt, egy jellegtelen, egyszobás panellakás, amiért minden hónapban pontosan fizettük a bérleti díjat.
Amint beléptem, lerángattam magamról az átázott kabátot. A szétszakított ruhát undorral gyömöszöltem a szemetesbe, mintha maga a megaláztatás szövetét dobnám ki. Magamra kaptam egy bő köntöst, majd bekapcsoltam az öreg vízforralót. A mellkasomat belülről maró fájdalom szorította, mintha valami láthatatlan kéz préselné össze.
Pontosan egy óra múlva rövid, határozott kopogás hallatszott. István állt az ajtóban, megszokott munkásdzsekijében és nehéz bakancsában. A hideg, nyirkos levegő illata lengte körül. Belépett a szűk konyhába, és leült a kissé roskatag székre, ami panaszosan megnyikordult alatta.
— Mondj el mindent. Egyetlen részletet se hagyj ki — kérte, karba tett, kérges kezével.
Elmeséltem az egészet. Nem szakított félbe, csak hallgatott. Az arca egyre keményebbé vált, szája vékony, feszült vonallá szorult. Amikor befejeztem, mély levegőt vett, majd végighúzta tenyerét az arcán.
— Tudod, Anna… már régóta készültem rá, hogy beszéljek veled komolyan. Csak vártam, hogy önállóan megállj a lábadon — kezdte csendesen. — Igaz, hogy egész nap munkaruhában járom az építkezéseket. De azokat az építkezéseket a saját cégem viszi.
Értetlenül bámultam rá.
— Apa, miről beszélsz?
— A kilencvenes évek elején egy apró brigáddal indultam — folytatta nyugodtan. — Csöveket szereltünk, kisebb megbízásokat vállaltunk. Aztán hiteleket vettem fel, bővítettem a vállalkozást, pályázatokat nyertem. Ma már egy olyan holding az enyém, amely mérnöki hálózatokat épít országszerte. Csak nem szeretem a feltűnést. Jobban érzem magam az üzemben a munkások között, mint elegáns fogadásokon. Azt akartam, hogy normális emberré válj, aki tiszteli a munkát.
Szinte levegőt sem kaptam. Az én apám? Az, aki hétvégente a szomszédok csapjait javította?
— És ennek most mi köze ehhez? — kérdeztem halkan.
— Az, hogy a drága apósod gyakorlatilag csődben van — nézett rám komoran. — Hiteleket vett fel új raktárak építésére, és elúszott vele. Fél éve a befektetési osztályom felvásárolta az összes tartozását. Egyszerűen jó üzleti lehetőségnek tűnt. Nem akartam rájuk nehezedni. Azt gondoltam, hadd dolgozzanak, miattad.
Elővette a telefonját, és gyorsan bepötyögött egy üzenetet.
— De holnap reggel elindítom a behajtási eljárást. Készítsd össze a férjed holmiját. Számukra holnap új korszak kezdődik.
Gábor hajnal felé tántorgott haza. Erős alkohol szaga lengte körül. Beslisszolt a hálóba, lerántotta magáról a zakót, és a földre hajította.
— Anna… ne haragudj anyára — motyogta elmosódó hangon. — Túlságosan felspannolta magát. Te is hibás vagy… öltözhettél volna rendesen apám kedvéért.
Azzal az ágyra zuhant, és azonnal elaludt. Én az ablaknál álltam, és csak ürességet éreztem. Mintha egyik pillanatról a másikra megszűnt volna létezni a családom.
Reggel éles csörgés tépte szét a csendet. Gábor telefonja vadul rezgett az éjjeliszekrényen. Álmosan kapta fel.
— Igen, apa? Mi történt? — kérdezte rekedten. A következő másodpercben felült, arca krétafehérré vált. — Miféle ügyvédek? Tulajdonosváltás? Máris indulok!
Kapkodva öltözni kezdett, rám se nézett, úgy rohant ki a lakásból, mintha üldöznék. Én nyugodtan lefőztem a kávémat, és komótosan kitöltöttem egy bögrébe. Alig tíz perc telt el, amikor az én telefonom is megszólalt. A kijelzőn ez állt: „Erika”.
Felvettem a hívást.
— Anna! Ez valami rémálom! — sikoltotta a kagylóba kétségbeesetten. — Letiltották az összes bankkártyámat! A terminál elutasítja a fizetést, a bank szerint a számláinkat zárolták bírósági döntéssel! Azonnal utalj pénzt taxira, később visszaadom!