Az olcsó sifonanyag reccsenése a tágas étteremteremben hangosabban visszhangzott, mint az ezüst evőeszközök csilingelése.
Erika nem tudta fékezni magát. Vastag ujjain, amelyekre súlyos gyűrűk tapadtak, még mindig ott szorult a ruhám letépett gallérja. Az anyag nem bírta a hirtelen rántást, a varrás egészen a derekamig felszakadt, undorító sercenéssel engedve el.
— Takarodj innen, te nincstelen! — sikította az anyósom, hangja a végén rekedten tört meg. — Szégyent hozol a családunkra!
Az ötvenfős vendégsereg a hosszú bankettasztal mentén megdermedt. Az üzleti partnerek félbehagyták az evést, valaki a levegőben tartotta a poharát, mozdulatlanul. Az ünnepséget László születésnapjára rendezték, aki egy jelentős logisztikai vállalat tulajdonosa volt. Béreltek egy elegáns külvárosi klubot, szólt az élőzene, pincérek egyensúlyoztak tálcákkal. És ebben a fényűző díszletben ott álltam én, kétségbeesetten takarva a mellkasomat, abban az egyetlen csinos ruhában, amelyet leárazáson tudtam megvenni.
— Anya, ne már… mindenki minket néz — motyogta bizonytalanul Gábor, félig felállva a székéről.
László azonban felemelte a kezét, és egyetlen mozdulattal elhallgattatta a fiát. Hosszasan, megvetően végigmért, ajka fintorba rándult, majd látványosan a mellette ülőhöz fordult. Gábor visszaereszkedett a helyére, idegesen igazítva a nyakkendőjén.
Erika diadalittasan meglobogtatta a markában gyűrt ruhadarabot.
— Így jár, aki az út széléről akar betolakodni a tisztességes emberek közé! — harsogta, hogy még a legtávolabbi asztalnál is tisztán hallják. — Azt hitted, hogy ha hozzámész a fiamhoz, máris egyenrangú lettél velünk? Az apád egy egyszerű szerelő, egész életében pincékben dolgozott! Te meg csak papírokat tologatsz egy irodában! Nézz magadra! Semmi keresnivalód itt!
Az asztal végéről néhány hölgy kuncogása hallatszott. A felszolgálók igyekeztek nem odanézni.
Gáborral mindössze nyolc hónapja házasodtunk össze. Esküvőnk nem volt, csak beugrottunk az anyakönyvi hivatalba egy ebédszünetben. Én könyvelőként dolgoztam egy cégnél, átlagos fizetésért. Gábor az apja vállalkozásában volt igazgatóhelyettes, biztos, magas jövedelemmel. Erika az első pillanattól kezdve ellenszenvvel viseltetett irántam. Az édesapám, István, valóban egész életében gépolajszagú műhelyekben dolgozott, kopott kabátban járt, és munkáscsapatokat irányított.
Hátráltam egy lépést. A torkom kiszáradt, alig tudtam nyelni.
— Anna, ne rendezz jelenetet — szólalt meg hirtelen a férjem. A hangjában nyoma sem volt védelemnek, csak tompa ingerültség. — Látod, anya mennyire kiborult. Menj haza, majd később utánad megyek. Ne tedd teljesen tönkre apa estéjét.
Ránéztem arra az emberre, akivel az életemet akartam leélni. A szemében nem láttam mást, csak bosszúságot amiatt, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam fontos emberek előtt. Egy szó nélkül megfordultam, és a kijárat felé siettem.
Az előcsarnokban visszhangoztak kapkodó lépteim. Annyira remegett a kezem, hogy alig tudtam leakasztani a fogasról a régi kabátomat. Gyorsan magamra kaptam a széttépett ruha fölé, gondosan begomboltam, majd kitártam a nehéz ajtót.
Odakint jeges őszi eső zuhogott. Lementem a csúszós lépcsőn, előhalásztam a telefonomat. A kijelző nedves ujjaim között csúszkált. A kicsengés végtelennek tűnt.
— Halló, kislányom? Milyen az ünnepség? — szólt bele István nyugodt, kissé rekedtes hangon.
Amint meghallottam, elszakadt bennem valami. Zokogva szívtam be a hideg levegőt.
— Apa… letépte rólam a ruhát. Mindenki előtt. Megalázott. És Gábor… azt mondta, menjek el.
A vonal túlsó végén súlyos csend telepedett ránk. Csak az eső egyenletes kopogása hallatszott az eresz bádogján.