Nóra lassan végigsétált a lakáson, mintha egy láthatatlan leltárt készítene. Nem azért, mert attól félt, hogy valami eltűnt, inkább csak tudatosítani akarta: minden a helyén van. A konyhapulton fényesen csillogott a kávéfőző krómozott oldala. Az ablakon frissen felrakott függönyök lágyan lengedeztek a huzatban. Minden tárgy mögött ott volt az ő munkája, az átdolgozott éjszakák, a makacs kitartás, amellyel felépítette a saját biztonságát.
Szerelőt hívott, lecseréltette a zárakat. Letiltotta a bankkártyát. Új jelszavakat állított be mindenhol.
Első pillantásra lezárt történetnek tűnt.
Csakhogy az élet ritkán húz határozott vonalat a végére.
Három nappal később megszólalt a csengő.
Nem rövid, bizonytalan jelzés volt, hanem hosszú, követelőző. Olyan, ami azt sugallja: nem tévedés történt, és nem is siet senki tovább.
Nóra az ajtóhoz lépett, belenézett a kémlelőnyílásba.
A folyosón Mária állt szürke kabátban, szigorúan összeszorított szájjal. Mellette Gábor feszengve toporgott. Mögöttük egy egyenruhás körzeti megbízott várakozott.
Nóra gyomra összerándult, de az arca nyugodt maradt.
A csengő ismét felvisított.
– Nyisd ki – hallatszott Mária éles hangja. – Beszélnünk kell.
Az egyenruhás férfi udvariasan megköszörülte a torkát.
– Bejelentés érkezett csalás gyanújával.
Nóra kihúzta magát.
– Miféle csalásról van szó? – kérdezte az ajtón keresztül.
– Jogtalan pénzátutalás történt – mondta Gábor, kerülve a tekintetét. – A család közös pénzéből.
Nóra ajkán halvány, hitetlen mosoly jelent meg. A helyzet abszurditása szinte komikus volt: az a férfi vádolja lopással, aki engedély nélkül elvitte a kártyáját.
– Egy pillanat – felelte higgadtan. – Mindjárt ajtót nyitok.
Elfordította az új zár kulcsát.
– Fáradjanak be – mondta olyan természetességgel, mintha süteménnyel érkeztek volna, nem váddal.
Szélesre tárta az ajtót. A fiatal rendőr lépett be elsőként, arcán még ott ült az akadémián tanult fegyelmezett komolyság. Utána Mária és Gábor következett, mintha egy rosszul rendezett darab szereplői lennének. Az anyós tekintete végigpásztázta az előszobát, megakadt az új zárakon, a gondosan sorba rendezett cipőkön.
– Zárat is cseréltél – jegyezte meg élesen. – Ennyire titkolózol?
– Inkább elővigyázatos vagyok – válaszolta Nóra, majd a rendőrhöz fordult. – Kérem, vegyék le a cipőjüket. Nemrég mostam fel.
Gábor arca megrándult. Apróság volt, mégis bosszantotta, hogy Nóra ennyire összeszedett. Így nem tudta ráhúzni a „hisztérikus feleség” szerepét.
A rendőr elővette a jegyzetfüzetét.
– Tehát a bejelentés szerint a bankkártyáról engedély nélkül utaltak át pénzt. A kártya – a panasz szerint – a család használatában állt.
– A kártya az én nevemen van – mondta Nóra nyugodtan. – A számla szintén. Hozzáférést a tudtom nélkül szereztek.
– A férj beleegyezésével – szólt közbe Mária. – Márpedig a férj a család feje.
Nóra lassan felé fordult.
– Mária, melyik században élünk? Abban, ahol a nőknek még szavazni sem volt joguk?
Az asszony arca elvörösödött.
– Ne gúnyolódj! Csak jót akartunk. Felelőtlenül költesz. Függöny, kávégép, kozmetikumok… Gábor idegei felmondták a szolgálatot.
– Ezért elvette a kártyámat?
– Nem elvette! – csattant fel Gábor. – Család vagyunk!
– Az engedélyem nélkül – tette hozzá Nóra. – És továbbadta egy harmadik személynek.
A rendőr felnézett.
– Harmadik személynek?
– Az édesanyjának – felelte Gábor kelletlenül.
– Hogy kezelje a pénzt – tette hozzá Mária büszkén, mintha hőstettet vallana be.
Nóra összefonta a karját.
– És máris elköltött belőle harmincháromezer forintot a saját hitelére.
A toll megállt a levegőben.
– Tehát a pénz egy része valóban felhasználásra került?
– Az ő tartozására – mondta Nóra. – Az én tudtom nélkül.
Kínos csend telepedett a szobára.
Gábor idegesen végigsimított a haján.
– Ezek közös kiadások!
– Az édesanyja hitele közös? – kérdezte a rendőr, már kevésbé magabiztosan. – Van bizonyíték arra, hogy a számla közös?
– Házasok vagyunk! – vágta rá Gábor.
– A lakást még a házasság előtt vettem – felelte Nóra halkan. – A számla az én nevemen fut. A bevételem a szabadúszó munkáimból származik. Adóbevallást is tudok mutatni.
Bement a nappaliba, és egy irattartó mappával tért vissza. Mozdulatai kimértek voltak, belül azonban forrt benne a düh.
Mária hirtelen felemelte a hangját.
– Elhiszi neki? Ravasz nő! Direkt utalta át a pénzt, hogy mi ne férjünk hozzá!
– Pontosan – bólintott Nóra. – Mert az az én pénzem.
A rendőr köhintett.
– Jelen állás szerint nem látok bűncselekményt. Saját számláról történő átutalás önmagában nem jogsértő.
– De közös volt! – lépett előrébb Gábor. – Felújítást terveztünk! A jövőnket!
– A jövőt – ismételte meg Nóra csendesen. – Ahol az én keresetemet az édesanyád kezeli?
Mária hangja hirtelen meglágyult.
– Nóra, kislányom, miért csinálod ezt? Csak takarékoskodni akartunk. Te még fiatal vagy, nem érted. A férfiaknak nagy a teher.
– Igen, nagy teher – felelte Nóra halkan. – Különösen akkor, ha a feleségük többet keres náluk.
Gábor elsápadt.
– Már megint ezzel jössz!
– Igen, mert nem a függönyökről vagy a kávéfőzőről szól ez az egész – mondta Nóra, tekintetét egyikről a másikra emelve. – A baj gyökere egészen máshol van.