…hogy képtelen vagy elfogadni: anyagilag független vagyok.
A körzeti megbízott összecsukta a jegyzetfüzetét, és tárgyilagos hangon megszólalt:
– A jegyzőkönyvbe az kerül, hogy a vita polgári jogi természetű. Ha szükséges, bíróság előtt rendezzék. Bűncselekmény gyanúja jelenleg nem áll fenn.
Tekintete Gáboron időzött, már-már sajnálkozva.
– Azt tanácsolom, ne élezzék tovább a helyzetet.
Amint az ajtó bezárult mögötte, a lakás levegője mintha összesűrűsödött volna. Három felnőtt ember állt egymással szemben, mindegyik a maga igazát szorongatva – de a levegő közös volt, nehéz és fojtogató.
Mária lassan levette a kabátját.
– Addig innen el nem megyek, amíg vissza nem adod a pénzt.
– Nem fogom visszaadni – felelte Nóra higgadtan. – És önök fognak távozni. Ez az én otthonom.
– Te tetted tönkre ezt a családot! – csattant fel az anyós.
– A családot az rombolta le, aki úgy gondolta, joga van belenyúlni a pénztárcámba.
Gábor hirtelen leült egy székre, és a kezébe temette az arcát.
– Úgy állítasz be, mintha semmirekellő lennék.
– Nem állítalak be sehogy. Amikor zsebre vágtad a bankkártyámat, magadat minősítetted.
A csend sűrűvé vált, szinte tapinthatóvá.
És ekkor Nóra olyasmit mondott, amit még saját magától sem várt:
– Beszéltem egy ügyvéddel.
Gábor felkapta a fejét.
– Mikor?
– Tegnap. Arra az esetre, ha folytatnátok a nyomásgyakorlást.
Mária gúnyosan felhorkant.
– És mit mondott az a nagy tudású jogász?
– Azt, hogy a kártya tulajdonosának beleegyezése nélküli elvétel jogellenes. És ha más használja a rajta lévő összeget, az külön eljárást vonhat maga után.
Gábor talpra ugrott.
– Az anyámat fenyegeted?
– Figyelmeztetem. Ha még egyszer megpróbáltok beavatkozni a pénzügyeimbe, hivatalos lépéseket teszek.
Mária arca elvörösödött.
– Hogy merészelsz!
– Merek – felelte Nóra csendesen. – Mert már nem félek.
Ez a mondat halk volt, mégis erősebben szólt, mint bármelyik kiabálás.
Gábor különös tekintettel nézett rá. Először nem düh csillant a szemében, hanem valami bizonytalan, zavart érzés.
– Tényleg nem adsz még egy esélyt?
– Volt esélyed – mondta Nóra. – Amikor csak annyit kértem, add vissza a kártyámat.
A férfi nem válaszolt.
– Pakoljanak össze – tette hozzá Nóra. – És menjenek. Legközelebb nem nyitok ajtót.
Mária az előszoba felé indult, de a küszöbnél még visszafordult.
– Meg fogod bánni. Egyedül nem fogsz boldogulni sokáig.
Nóra halvány mosollyal felelt:
– Majd kiderül.
Amikor mögöttük becsukódott az ajtó, nekidőlt a falnak. A szíve úgy vert, mintha hosszútávfutásból érkezett volna vissza. Mégsem félelmet érzett, hanem valami kristálytiszta, éles bizonyosságot.
Átsétált a nappaliba, leült a számítógép elé, és megnyitotta az aktuális munkáját. Ujjai a billentyűzet fölé siklottak.
Ekkor pittyent a levelezőrendszer.
A tárgymezőben ez állt: „Szerződés megszüntetése”.
Az az építőipari cég írt, amelynek a weboldalát újratervezte. A levél tömör volt és hivatalos: „A megváltozott körülményekre való tekintettel az együttműködést felfüggesztjük.”
Nóra lassan, újra és újra átolvasta a sorokat.
Száznyolcvanezer forint sorsa vált bizonytalanná.
Jeges érzés kúszott fel a gyomrától a torkáig.
Véletlen egybeesés?
Vagy mégsem?
Eszébe jutott, hogy egy héttel korábban Gábor halkan telefonált a konyhában. Csak foszlányokat hallott: „ismerem az igazgatót… lehet rá hatni…”
Ugyan már. Ez túlzás lenne.
De a nyugtalanság gyökeret vert benne.
Felkapta a telefonját, és tárcsázta Esztert.
– Figyelj – kezdte, igyekezve nyugodt hangot megütni. – Szerinted mennyire reális, hogy egy volt férj keresztbe tegyen a munkámnak?
A vonal túlsó végén hosszú csend következett.
– Nóra… – szólalt meg végül Eszter óvatosan. – Azt gondolod, hogy erre képes?
Nóra az ablakhoz lépett. A város tette a dolgát, közömbösen az ő személyes viharával szemben.
– Már semmiben sem vagyok biztos – mondta halkan. És hetek óta először nem haragot érzett, hanem dermesztő aggodalmat.
– Arra célzol, hogy beszélt a megrendelőddel? – kérdezte Eszter.
– Nem tudom. De a levél túlságosan jókor jött.
Miután bontotta a hívást, ismét megnyitotta az e-mailt. „Megváltozott körülmények.” Miféle körülmények? Tűz? Csőd? Vagy egy sértett férj, aki nem bírja elviselni, hogy háttérbe szorult?
Kikereste a cég ügyvezetőjének, Andrásnak a számát. Videóhívások során korrekt, kissé ironikus embernek tűnt. Mielőtt meggondolhatta volna magát, már tárcsázott is.
– Nóra? – szólt bele András feszült hangon. – Épp készültem részletesebben írni önnek.
– Inkább mondja ki nyíltan. Mi változott?
Rövid hallgatás.
– Felhívott egy férfi, aki a férjének mondta magát. Azt állította, hogy fiktív szolgáltatásokkal pénzt szivattyúz ki a cégből, és hogy hamarosan per indul ön ellen.
Nóra leült.
– És ezt komolyan vette?
– Nem hittem el – felelte András. – De állami megrendeléseink vannak. Nem engedhetünk meg botrányt.
Nóra lassan beszívta a levegőt.
– Válunk. Ellopta a bankkártyámat, az édesanyjának adta, most pedig bosszút áll.
A vonal túloldalán halk nevetés hallatszott.
– Mintha egy családi regénybe csöppentem volna.
– Bárcsak az lenne – felelte Nóra.
– Ha igazolja, hogy nincs jogi kockázat, folytathatjuk a projektet.
– Igazolni fogom.
Amikor letette a telefont, nemcsak elszántságot érzett, hanem valami különös izgalmat is. Ha Gábor mocskos játékba kezdett, súlyosan alábecsülte őt.
Két nappal később már egy ügyvédi irodában ült. Nem azzal beszélt, akivel korábban telefonon konzultált, hanem egy tapasztalt jogásszal, akinek az asztalán rendezett dossziék sorakoztak, és a tekintetében ott volt az a fajta higgadt figyelem, amely nem ismeri a kapkodást.