– Teljesen elment az eszed? – kérdezte Nóra halkan, mégis olyan éles éllel a hangjában, mintha acélt lehetett volna vele vágni. – Odaadtad a bankkártyámat az anyádnak?
Gábor a hűtő előtt álldogált, mintha csak egy pohár üdítőért ugrott volna ki, nem pedig azért, hogy beismerjen valamit. Ivott egy kortyot, gondosan letette a poharat, és csak azután nézett a feleségére.
– Ne csinálj jelenetet. Csak rendet raktam.
– Rendet? – Nóra lassan kibújt a kardigánjából, mozdulataiban feszültség vibrált. – Az én pénztárcámban?
A konyha szűk volt ehhez a beszélgetéshez. A frissen suvickolt, fehér szekrényajtók visszatükrözték az arcukat: az övét, amely elsápadt a döbbenettől, és a férfiét, amely makacs nyugalmat erőltetett magára. Az ablakpárkányon egy kihűlt teáscsésze állt. A bergamott illata most keserűbbnek tűnt, mint valaha.
– Felelőtlenül költesz – folytatta Gábor száraz, számviteli hangon, mintha egy alkalmazottat vont volna kérdőre. – Valakinek kordában kell tartania a kiadásokat.
– Valakinek? – Nóra összeszűkítette a szemét. – És ez a „valaki” Mária lett?
Az anyós neve nehéz levegőként telepedett közéjük, émelyítően édes, tolakodó jelenléttel.
– Anyám tud bánni a számokkal. Ellentétben veled.
Nóra felnevetett, de a mosolyában nem volt humor.
– A múlt hónapban többet kerestem, mint te három hónap alatt összesen. És én nem értek a pénzhez?
A férfi arca megrándult, mintha nem szavakat, hanem egy súlyos tárgyat hajítottak volna hozzá.
– Nem erről van szó.
– Hanem miről? A függönyről, ami tizenötezer forint volt? Vagy a kávéfőzőről? Úgy nézel minden vásárlásomra, mintha az államkasszát dézsmálnám.
Gábor dühösen csapta be a hűtőajtót.
– Házaspár vagyunk. Ami van, az közös.
– Nem – lépett közelebb Nóra, szinte karnyújtásnyira. – A közös szó a tiszteletet jelenti. Nem azt, hogy az én fizetésem az anyád pénztárcájában landol.
A férfi elfordította a tekintetét. Ez a mozdulat többet mondott bármilyen kiabálásnál.
Az éjszaka nyomasztó csendben telt. Gábor bezárkózott a hálószobába, Nóra a nappali kanapéján maradt. A plafont bámulta, ahol az utcáról beszűrődő autófények ferde csíkokat rajzoltak – mintha valaki áthúzná az eddigi életét.
Gondolatban végigpörgette az elmúlt hónapokat.
A lakásfelújítás költségvetését, amelyre Gábor mindig csak annyit mondott: túl drága. Mária kéretlen „rendrakását” a gardróbban, mintha ellenőrzést tartana. A férfi pillantását, amikor értesítés érkezett egy kozmetikai vásárlásról.
Ez nem a pénzről szólt. Hanem arról, ki irányít.
„Mostantól listára kapod a pénzt.”
Listára. Mint egy gyerek.
Nóra felült. A szíve egyenletesen vert, de belül már megszületett a döntés.
Az előszobai szekrény tetejéről levette a régi laptopját, bedugta a konnektorba. A készülék lassan éledt fel, tompa zúgással – akár egy öreg kutya, amely még szolgál, de már kelletlenül.
Belépett a netbankba. Az egyenleg: százhuszonnégy ezer forint.
– Köszönöm a leckét, Mária – suttogta.
Az összeg átutalása Eszter számlájára kevesebb mint egy percig tartott. Jóváhagyás az alkalmazáson keresztül – SMS nem kellett, hiszen a telefon Gábornál volt.
Amikor a képernyőn megjelent a visszaigazolás, különös könnyebbséget érzett. Nem öröm volt ez, inkább felszabadulás. Mintha egy régóta fájó tüskét húztak volna ki belőle.
Hajnalban, a fotelben ülve aludt el.
– Mit műveltél?! – A kiáltás élesebben riasztotta fel, mint bármelyik ébresztő.
Gábor a nappali közepén állt, gyűrött pólóban, kócosan. A kezében Nóra telefonja.
– Elloptad a pénzt!
– Elloptam? – állt fel lassan, kihúzva magát. – Érdekes szóhasználat.
– A számla üres! Anyám most hívott a bankból, egy fillér sincs rajta!
– Természetes. Elutaltam.
A férfi arca elszíntelenedett.
– Hová?
– Oda, ahol biztonságban van.
Gábor közelebb lépett.
– Azonnal vissza kell utalnod.
– Kell? – nézett a szemébe Nóra. – Én csak magamnak tartozom elszámolással.
– Anyám abból akart egy hitelt lezárni!
– Tegye a saját pénzéből.
– Egy család vagyunk!
– Nem, Gábor. Az a te családod és az ő tartozásaik.
A férfi megragadta a vállát. Nem durván, de elég erősen ahhoz, hogy érezhető legyen a határátlépés.
– Túl messzire mész.
– Engedj el.
– Add vissza a pénzt.
– Engedj el.
Nóra kiszabadította magát. Abban a pillanatban valami végérvényesen elszakadt köztük – hangtalanul, mint egy túlfeszített cérnaszál.
– Beadom a válókeresetet – mondta nyugodtan.
Gábor megdermedt. Először villant át félelem az arcán.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– De igen.
– Egy bankkártya miatt?
– Azért, mert tulajdonnak tekintesz.
A férfi lerogyott a kanapéra, a keze remegett.
– Felfújod az egészet.
– Tényleg? Elvetted a kártyámat, odaadtad az anyádnak, hagytad, hogy az én pénzemet költse, és szerinted én dramatizálok?
Gábor hallgatott.
Ez a csend felért egy beismeréssel.
Estére már a bőröndjébe pakolt. Kapkodva, idegesen. A televíziót is megpróbálta leemelni az állványról.
– Az marad – szólt Nóra.
– Közösen vettük.
– Te választottad ki. Én fizettem.
A férfi dühösen visszadobta a távirányítót.
Amikor mögötte becsukódott az ajtó, a lakás hirtelen tágasabbnak tűnt. Több lett a levegő. A csend pedig most először nem nehezedett rá, hanem valami új kezdet ígéretét hordozta magában.