László akkoriban tele volt tervekkel és bizonyítási vággyal. Hosszú estéket töltöttek a kollégiumi konyhában, ahol a jövőről ábrándoztak: saját otthonról, gyerekzsivajtól hangos lakásról, biztos egzisztenciáról. Úgy érezték, az élet csak arra vár, hogy meghódítsák.
A diploma megszerzése után minden a terveik szerint alakult. Anna tanárként helyezkedett el egy általános iskolában, László pedig egy építőipari vállalatnál kapott állást. Kibéreltek egy szerény, de barátságos lakást, és nem sokkal később összeházasodtak. Az első években valóban úgy tűnt, jó döntést hoztak. Közösen festették ki a falakat, hétvégenként kirándulni jártak vagy a telken dolgoztak, esténként pedig teát kortyolgatva beszélték át a nap eseményeit.
Aztán megszülettek a gyerekek – kettő is, rövid időn belül. Anna végül feladta a munkáját, mert lehetetlenné vált összeegyeztetni a tanítást a folyamatos otthoni teendőkkel. A kicsik minden percét lekötötték, és ő természetesnek vette, hogy most rájuk kell koncentrálnia.
Valahol ekkor kezdett el repedezni a kapcsolatuk. László egyre több időt töltött a munkahelyén, gyakran túlórázott, és amikor hazaért, kimerült és ingerült volt. A régi, meghitt konyhai beszélgetések lassan elmaradtak. Korábban órákig nevettek és tervezgettek, most viszont a férfi vacsora után szó nélkül a televízió elé ült, mintha Anna jelenléte fel sem tűnne neki.
Egy este, amikor a gyerekek már aludtak, Anna megpróbált közeledni hozzá. Csendesen leült mellé, és beszélgetést kezdeményezett. A válasz azonban éles volt és elutasító:
– Anna, kérlek, hagyj most békén. Halálosan fáradt vagyok. Miért kell mindig ezekkel a beszélgetésekkel zaklatnod? Nincs jobb dolgod?
A nő akkor már érezte, hogy a házasságuk meggyengült, de fogalma sem volt, hogyan lehetne visszafordítani a folyamatot. Már nem azok a fiatal szerelmesek voltak, akik hajnalig suttogva szőtték a közös álmaikat. Arra azonban álmában sem gondolt, milyen próbatételek várnak még rájuk.
Huszonöt év telt el.
Egy este László feltűnően zaklatottan lépett be az ajtón. A táskáját a földre dobta, és minden bevezetés nélkül közölte:
– Van valaki más. Elmegyek. Döntöttem.
– László, miről beszélsz? – nézett rá Anna döbbenten. – Tegnap még azt mondtad, csak vicceltél azzal, hogy elmennél. Mi történt egyetlen nap alatt?
– Semmi különös – felelte szárazon. – Egyszerűen elegem lett. Nem érzem, hogy szeretnél vagy megbecsülnél. Itthon csak a mosás, a takarítás, mindig ugyanaz a körforgás. Megfulladok ebben. Vivienhez költözöm.
Anna keserűen elmosolyodott.
– Tehát mégis Vivien… Rendben. Ha menni akarsz, menj. Sok boldogságot kívánok nektek.
A férfi értetlenül bámult rá.
– Ennyi? Csak így elengedsz? Nem is számítok?
– Harminc évet éltünk le együtt – válaszolta higgadtan. – Tényleg azt hiszed, ajándék voltál nekem mindvégig? Ugyanúgy elfáradtam ebben, mint te.
László gyanakvó pillantást vetett rá.
– Van valakid? Ezért vagy ilyen közönyös?
– Ez már nem a te ügyed – felelte Anna nyugodtan. – Ahogy az sem, hogy miben járok itthon. Tudod, hol a bőrönd. Csomagolj össze, és indulj Vivienhez. Jobb lesz mindenkinek.
A férfi még morgott valamit az orra alatt, de végül összeszedte a holmiját és elment.
Eltelt egy hónap. A lakás csendje eleinte nyomasztó volt, később azonban Anna lassan hozzászokott az egyedülléthez. Néha még visszatértek a gondolatai Lászlóhoz, de már nem ugyanazzal a fájdalommal. Valami új kezdett formálódni benne – mintha a veszteség helyén egy eddig ismeretlen lehetőség csírázna.
Teljes átalakulás a távozása után.