Anna a konyhában ült, két kezével körbefogva a már kihűlőben lévő teáscsészét. A lakás csendjét hirtelen az ajtó csapódása törte meg, majd belépett a férje, László. Feldúlt arccal érkezett, karjai tele voltak bevásárlószatyrokkal, és olyan elegáns öltönyt viselt, amilyet Anna még sosem látott rajta.
– Na, mit szólsz? – kérdezte izgatottan. – Nem vagyok stílusos? Nézd csak, mennyi mindent vettem!
Anna végigmérte, majd lassan kifújta a levegőt. Egyetlen gondolat villant át rajta: vajon kinek akar ennyire megfelelni ezekkel az új holmikkal? László már jóval túl járt az ötvenen, az efféle hirtelen átalakulás pedig legalábbis szokatlan volt. Tíz évvel ezelőtt talán még meglepte volna, most azonban inkább csak megerősítette azt az érzést, amely egy ideje ott motoszkált benne: a férje megváltozott.
– Igazán kitettél magadért – jegyezte meg halkan. – De mi ez a rengeteg csomag? Nemrég még te magyaráztad, hogy spórolni kell, félretenni minden forintot.
– Rájöttem, hogy élni kell, nem kuporgatni! – vágott vissza László. – A munkahelyemen mindenki kifogástalanul öltözik. Csak én jártam úgy, mint egy csavargó, kopott nadrágokban meg kinyúlt pulóverekben. Téged meg láthatóan hidegen hagy, hogyan nézek ki. Itthon is folyton a régi, agyonmosott köntösödben járkálsz, a hajad összefogva. Már nézni is rossz.
– Érdekes, régebben nem zavart – felelte Anna nyugodtan. – Otthon vagyok, úgy öltözöm, ahogy kényelmes. Nem fogok ötvenévesen úgy kiöltözni, mint egy húszéves lány.
– Elegem van az egyformaságból! – csattant fel a férfi. – Minden nap ugyanaz, minden íztelen és szürke. Valami újat akarok, valami élénket! Én még ereje teljében lévő férfi vagyok, te pedig, Anna…
– Én pedig mi?
– Kezdesz pont olyan lenni, mint az anyád. Csendes, házias, semmi szenvedély, semmi változtatási vágy.
– Szép – mondta Anna, és a tekintete megkeményedett.
– Szeretnék végre magamra is gondolni! Férfiként élni egy kicsit! A munkahelyemen Vivien is azt mondja, hogy a mi korunk a legjobb időszak. Szerinte fiatalabbnak is látszom a koromnál.
– Vivien? – Anna összeszűkítette a szemét. – Az a kolléganő, aki hétvégente is hívogat?
– Csak munkatárs – felelte László gyorsan, de már érezte, hogy túl sokat mondott. – Jól kijövünk, ennyi az egész.
– Értem – bólintott Anna. – Ha ennyire magadnak akarsz élni, hát tedd. Nem tartalak vissza.
A férfi megdöbbenten nézett rá.
– Komolyan mondod? Csak úgy elengednél?
– Menj nyugodtan. Vivien biztos támogat minden új ötletedben. Ott az ajtó, a régi bőrönd a szekrény tetején. Pakolj össze, és indulj.
Kezével a folyosó felé intett. László zavartan felnevetett.
– Ugyan már, csak ugratni akartalak! Miféle Vivien? Csak kíváncsi voltam, mit szólsz.
– Ugratni? – ismételte Anna hűvösen. – Ne nézz ostobának. Régóta látom, mi zajlik körülöttem. Hidd el, pontosan értem a helyzetet. És ha menni akarsz, ne félj megtenni.
A szavak után csend telepedett rájuk, de Anna gondolatai már messzire kalandoztak. Eszébe jutott, hogy valaha mennyire más volt minden. Egyetemistaként ismerték meg egymást, amikor még tele voltak tervekkel, és a jövő végtelen lehetőségnek tűnt. Anna magyar szakra járt, László pedig mérnöknek készült, és akkoriban tele volt lelkesedéssel és álmokkal.