Anna igyekezett minél gyorsabban befejezni a dolgát, és kisurranni a kórteremből, de még így is tisztán hallotta, ahogy Viktória hangja élesebbre vált odabent.
– Egyáltalán felfogod, mi zajlik körülötted? – csattant fel a nő. – Én próbálom megmenteni, amit évek alatt felépítettél, te meg…
Az ajtó becsukódott, a mondat vége elhalt, ám a kellemetlen érzés ott maradt a levegőben. Szegény Péter – futott át Anna fején. Egy ilyen társsal az ember nemhogy támaszt nem kap, de még a maradék ereje is elszivárog.
Másnap, amikor Anna ismét belépett a kórterembe, Péter állapota szemmel láthatóan romlott. Arca sápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Nem sokat pihent az éjjel? – kérdezte halkan.
– Szinte semmit – felelte fáradtan. – Egész éjjel gondolkodtam. Anna… feltehetek valami szokatlant?
– Természetesen.
– Ön szerint előfordulhat, hogy valaki, aki közel áll hozzánk, tudatosan ártani akar?
A nő kezében megállt a törlőkendő.
– Ezt hogy érti?
Péter habozott, mintha saját szavaitól is tartana.
– Van egy rossz érzésem. Valahányszor Viktória hoz nekem valami ennivalót, utána mindig rosszabbul leszek. Eleinte véletlennek hittem, de túl gyakran ismétlődik.
– Azt feltételezi, hogy…? – nem fejezte be, de a férfi bólintása mindent elárult.
– Nem tudom. Lehet, hogy csak túlérzékeny vagyok a betegség miatt. Tegnap is gyümölcsöt hozott, és éjjel megint borzalmasan voltam.
Anna nem talált azonnal szavakat. Az egész képtelenségnek tűnt, mégis volt valami Péter tekintetében, ami komolyságra intette.
– Ha valóban így gondolja, beszéljen a kezelőorvosával – javasolta végül. – Vagy… talán meg lehetne valahogy bizonyosodni róla.
– Bizonyosodni? – keserű mosoly suhant át az arcán. – Hogyan képzeli?
– Például… legközelebb ne egye meg, amit hoz. Tegyen úgy, mintha igen. És ha lehet, próbáljunk meg valamilyen bizonyítékot szerezni.
Péter arca hirtelen összeszedetté vált.
– Miféle bizonyítékot?
– Nem tudom pontosan – vallotta be Anna. – De ha mindig azután romlik az állapota, amikor tőle kap ételt, azt alá kell támasztani.
Abban a pillanatban még nem sejtette, milyen lavinát indítanak el ezzel. Az ötlet spontán született, mégis sorsfordítónak bizonyult.
Péter először magánnyomozóra gondolt, de Anna lebeszélte róla. Túl feltűnő lenne, ráadásul időigényes. Végül abban maradtak, hogy maguk járnak utána.
– Amikor legközelebb hoz valamit, eljátszom, hogy megettem – mondta Péter eltökélten. – Valójában félreteszem. Aztán kiderítjük, mi az igazság.
– De hogyan vizsgáltatjuk meg? – kérdezte Anna.
– Van egy régi barátom, Gábor. Vegyész. Talán tud segíteni.
Anna nem tudta, melyik lehetőség ijesztőbb: ha Viktória valóban ártani próbál, vagy ha Péter gyanakvása csupán a betegség szülte képzelgés. Mégis úgy döntött, mellé áll. Ha tévednek, legfeljebb megnyugszanak.
Két nappal később Viktória ismét felbukkant. Anna éppen a szomszéd kórteremben dolgozott, amikor meghallotta a folyosón visszhangzó, határozott lépteket. A nő elegáns cipőjének kopogása messziről jelezte érkezését, kezében egy papírszatyorral lépett be Péterhez.
– Szervusz, drágám – csilingelte túlzó kedvességgel. – Hoztam neked almát, a kedvencedet, szép pirosat. És főztem házi kompótot is.
Anna önkéntelenül is figyelni kezdett.
– Köszönöm – hallatszott Péter hangja. – Tedd csak az éjjeliszekrényre, majd később eszem.
– Miért nem most? – erősködött Viktória. – Olyan friss, külön neked válogattam.
– Most nincs étvágyam – felelte feszes hangon.
– Ahogy gondolod – horkant fel a nő. – Egyébként holnap elutazom pár napra Dubrovnikba a barátnőimmel. Nem bánod, ugye?
– Dehogy – válaszolta Péter egyenletesen. – Jó pihenést.
Amint Viktória távozott, Anna azonnal benézett. Péter mozdulatlanul ült, tekintete a zacskóra szegeződött.
– Mi a következő lépés? – kérdezte.
– Felhívom Gábort – mondta, és már nyúlt is a telefonért.
Gábor estére érkezett. Alacsony, szemüveges férfi volt, állandóan idegesen igazgatta a kabátját, és úgy nézett körbe, mintha titkos akcióban venne részt.
– Ez egyáltalán szabályos? – kérdezte aggodalmasan, miközben kézbe vette az egyik almát.
– Nem rendőrségi ügyről van szó – nyugtatta Péter. – Csak nézd meg az összetételét.
– Külsőre semmi különös – morogta Gábor, forgatva a gyümölcsöt. – De ehhez labor kell.
– Nem lehetne gyorsabban? – kérdezte türelmetlenül Péter.
– Csodát nem tudok tenni – tárta szét a karját. – Speciális eszközök szükségesek.
Anna a háttérben állt, szinte kívülállónak érezte magát. Az egész helyzet abszurdnak tűnt. Tényleg képes lenne egy feleség ilyesmire?
– Rendben, elviszem, és holnap jelentkezem – döntött végül Gábor. – De a nevem ne kerüljön elő.
– Természetesen – bólintott Péter. – Köszönöm.
Miután a barát távozott, csend telepedett a szobára.
– Komolyan azt gondolja, hogy Viktória… – Anna elharapta a mondat végét.
– Nem tudom – sóhajtott Péter. – A házasságunk már rég kiüresedett. Tizenöt évvel fiatalabb nálam. Amikor megismerkedtünk, én épp a csúcson voltam, ő feltörekvő modell. Szép történetnek indult, de érzelmek nélkül.
– De miért tenné?
– Pénz – felelte egyszerűen. – A házassági szerződés szerint válás esetén alig kapna valamit. Ha viszont velem történik valami… minden az övé.
Anna nehezen emésztette meg a hallottakat. Olyan volt, mintha egy gyenge krimi forgatókönyve elevenedne meg, mégis Péter hangjában nem volt kétely.
– Várjuk meg az eredményt – mondta végül. – Addig ne vonjunk le következtetéseket.
Másnap megszólalt Péter telefonja. Bekapcsolta a kihangosítót, hogy Anna is hallja.
– Péter, ezt nem fogod elhinni – szólt bele Gábor izgatottan. – A mintában találtam egy anyagot… nehézfém-származék. Kis mennyiségben nehéz kimutatni, de ha rendszeresen bejut a szervezetbe, felhalmozódik, és pontosan olyan tüneteket okoz, mint amikről beszéltél.
Péter arca elszürkült.
– Akkor ezek szerint valóban mérgeznek?
– Úgy tűnik – válaszolta komoran Gábor. – Ez már nem tréfa, Péter. Ez komoly ügy.