– Mindenképpen értesítened kell a hatóságokat – tette hozzá Gábor még a beszélgetés végén.
Péter a halántékát masszírozta, mintha a gondolatai is lüktetnének.
– Várj egy kicsit… át kell látnom az egészet – mondta fáradtan. – Köszönöm, Gábor.
Bontotta a vonalat, majd tanácstalan tekintettel Annára nézett.
– Mit csináljak most?
A nő válaszolni sem tudott, mert abban a pillanatban belépett a kórterembe Erika nővér.
– Péter, várják a kezelőben – fordult hozzá, aztán észrevette Annát is. – Anna, téged pedig a hármas szobában keresnek.
– Már megyek – felelte a lány, és még egy gyors, biztató pillantást vetett Péterre, mielőtt kilépett volna.
Egész nap zaklatott maradt. Képtelen volt a feladataira koncentrálni. Vajon tényleg képes lenne valaki ilyesmire a saját férjével? Hónapokon át apránként mérgezni azt, akivel együtt él? A gondolat abszurdnak tűnt, mégis ott voltak a leletek.
Műszak után visszament Péterhez. A férfi arca komoly volt, de a tekintetében eltökéltség csillogott.
– Döntöttem – jelentette ki, amikor Anna belépett. – Beszéltem a kezelőorvossal. Finoman utaltam a gyanúmra, és vállalta, hogy további vizsgálatokat indít. És… elindítom a válópert.
– Azonnal? – kérdezett vissza Anna meglepetten.
– Mi értelme halogatni? A bizonyítékok megvannak. Most az a legfontosabb, hogy helyrejöjjek.
A lány bólintott.
– Bölcs döntés.
– Anna… – Péter hirtelen megfogta a kezét. – Hálás vagyok magának. Ha nem figyel fel a részletekre, talán sosem derül ki az igazság.
A férfi érintése meleg volt, és a lányban váratlanul megremegett valami. Tiltott, szakmailag vállalhatatlan érzés.
– Csak a kötelességemet tettem – felelte halkan, és óvatosan kihúzta a kezét.
Az események ezután felgyorsultak. Másnap Péter ügyvédje telefonált: a papírok előkészítése megkezdődött. Egy nappal később kivágódott a kórterem ajtaja, és Viktória rontott be.
– Ez meg mi az ördög?! – kiáltotta már a küszöbről.
Anna épp az ágy melletti asztalt törölte le, ijedten fordult meg. Viktória arca dühtől égett, mintha mindent fel akarna forgatni maga körül.
– Miről beszélsz? – kérdezte Péter higgadtan.
– Ne játszd az ártatlant! Az ügyvéded felhívott valami ostoba válási szöveggel!
– Nem ostobaság, hanem tény – ült fel Péter az ágyban. – Én kezdeményeztem.
– Mégis miért?! – Viktória tekintete Annára villant. – És ő mit keres itt? Hallgatózik?
– Dolgozom – válaszolta Anna csendesen.
– Persze, dolgozik! – csattant fel Viktória. – Péter, magyarázatot követelek!
Péter mély levegőt vett.
– Tudok mindenről. A gyümölcsökről. Arról, mit kevertél az ételeimbe. Az egész tervedről.
Egy pillanatra félelem suhant át Viktória arcán, de gyorsan felháborodásba csomagolta.
– Elment az eszed? Miféle terv? Milyen gyümölcs?
– Ne tettesd – mondta Péter kimerülten. – A vizsgálatok kimutatták a mérgező anyagot. Az orvosok is tudnak róla. És a hatóságok is tudni fognak.
– Képtelenség! – nevetett fel idegesen a nő. – Csak ürügyet keresel, hogy megszabadulj tőlem!
– Ennek vége, Viktória – jelentette ki Péter határozottan. – Menj el. A házassági szerződés életbe lép. Nem számíthatsz semmire.
A nő elsápadt.
– Ezt nem teheted meg! Bizonyítani tudom, hogy te…
– Elég volt – vágott közbe Péter. – Ha nem mész ki azonnal, hívom a biztonságiakat.
Viktória gyilkos pillantást vetett rá, majd Annához fordult.
– Szóval te vagy az új kiszemelt? Azt hiszed, majd aranyba borít? Álmodozz csak!
– Kérem, hagyja el a kórtermet – mondta Anna halkan, de határozottan.
Meglepő módon Viktória engedelmeskedett. Az ajtót úgy csapta be maga mögött, hogy az üveg megremegett.
Csend telepedett a szobára.
– Sajnálom – szólalt meg végül Péter. – Nem akartam, hogy ezt lássa.
– Az ilyen jelenetek sajnos előfordulnak – vont vállat Anna.
Másnap Péter állapota visszaesett. Amikor Anna belépett, a férfi sápadtan feküdt, csukott szemmel.
– Hogy van? – kérdezte halkan.
– Voltam már jobban – próbált mosolyogni. – Éjszaka nehéz volt. Azt mondják, idő kell, míg a szervezet kitisztul.
Anna az éjjeliszekrényre egy apró vadvirágcsokrot tett, amelyet munkába jövet szedett.
– Gyors felépülést – mondta zavartan. – Gondoltam, jól jön egy kis szín.
Péter kinyitotta a szemét.
– Köszönöm. Nagyon figyelmes.
– Ez természetes – legyintett.
– Több annál – rázta meg a fejét. – Mostanában sokat gondolkodom. Furcsa, hogy az embernek majdnem mindent el kell veszítenie ahhoz, hogy tisztán lásson.
Anna nem talált szavakat. Csak állt mellette, és érezte, hogy ez a férfi valahogy észrevétlenül fontos lett számára.
Egy hét múlva Pétert kiengedték. Rehabilitációs kezelést írtak elő neki, és állapota lassan javult. Távozáskor egy cetlit nyújtott át Annának a telefonszámával.
– Hívjon fel, ha ideje engedi. Szeretném személyesen is megköszönni mindazt, amit értem tett.
Anna csak bólintott.
Két hét telt el. Nem telefonált. Úgy érezte, jobb távol maradni – nem akart tolakodónak tűnni, és különben is, mit mondhatna? Az egész történet már-már álomszerűnek hatott.
Aztán egy este, műszak végén, valaki a nevén szólította a kórház bejáratánál.
– Anna!
Megfordult. Péter állt ott.
Szinte rá sem ismert. Arca kipihentebb volt, tartása egyenesebb, szemében élénk fény csillogott. Mintha éveket fiatalodott volna.
– Péter? Hogy érzi magát?
– Sokkal jobban – mosolygott. – Mivel nem hívott, gondoltam, magam keresem fel.
– Ne haragudjon, sok volt a dolgom – pirult el Anna.
– Teljesen érthető. De talán… vacsorázna velem? Ismerek egy kellemes helyet a közelben.
A lány habozott.
– Nem tudom, helyes-e…
– Csak egy vacsora – mondta lágyan. – Hálából. Nem rabolom az idejét.
Végül igent mondott. Talán kíváncsiságból, talán mert nem vágyott az üres lakás csendjére.
Az étterem kicsi volt és barátságos, meleg fényekkel és halk zenével. Leültek egymással szemben, és amikor a pincér felvette a rendelést, Anna érdeklődve nézett Péterre.
– Meséljen… most hogyan alakul az egészsége? – kérdezte, miközben a poharához nyúlt, és ezzel egy új fejezet első, óvatos mondatát indította el.