A világegyetem néha különös rend szerint működik. Az ember azt hiszi, hogy egy előre kijelölt ösvényen halad, aztán történik valami váratlan, ami gyökerestül felforgat mindent. Ilyenkor döbben rá, hogy az addigi évek csupán felkészítették arra az egyetlen találkozásra, arra a pillanatra, amely kettéválasztja az életet: előtte és utána.
Anna Ivanova tizenöt esztendőt töltött egészségügyi intézményben. Ez idő alatt számtalan sorssal találkozott. Voltak történetek, amelyek melegséggel töltötték el a szívét, mások az élet törékenységére emlékeztették. De ami azon az esős októberi napon kezdődött, örökre nyomot hagyott benne.
A hetes kórterembe új beteget vettek fel: Péter Petrovics Szemenovot, egy jelentős vállalat társtulajdonosát. Az ilyen embereken még kórházi pizsamában is érződik a tartás, a belső erő. Péterből azonban valami hiányzott: tekintete üres volt, mintha már semmi sem érdekelné.
Anna aznap reggel a szokásos takarításhoz lépett be a szobába.
– Jó napot kívánok, rendbe tenném a szobát, ha nem zavarom – szólt udvariasan.
A férfi az ablakot bámulta, ahol az esőcseppek lassan csorogtak lefelé az üvegen. Csak kis idő múlva fordította felé a fejét.
– Tegye csak – felelte halkan. – Legalább történik valami ebben a mozdulatlan világban.
A kórterem egyágyas volt, kényelmes és drága. Ritkaságnak számított az ilyesmi.
– Talán érdemes lenne elfoglalnia magát valamivel – jegyezte meg Anna, miközben letörölte az éjjeliszekrényt. – Gyorsabban telne az idő.
– Nincs hozzá kedvem – sóhajtott fel Péter. – Amikor az ember nem tudja, mennyi ideje maradt, nehéz tervezni.
Anna alaposabban megnézte. Magas, még mindig erős testalkatú férfi volt, körülbelül vele egykorú. Az arcvonásait azonban kimerültség és fáradtság árnyékolta be.
– Ne engedje, hogy a sötét gondolatok átvegyék az irányítást – mondta nyugodtan. – Az orvosok tapasztaltak, biztosan megtalálják a megoldást.
Péter keserűen elmosolyodott.
– Bárcsak így lenne. Fél év alatt ez már a harmadik intézmény. És még mindig nincs magyarázat arra, mi történik velem. Napról napra gyengébbnek érzem magam.
Anna hirtelen késztetést érzett, hogy bátorítsa.
– Egy ismerősöm hasonló helyzetben volt – kezdte. – Sokáig nem tudtak rajta segíteni, mígnem egy fiatal orvos egyszerű vitaminokat és napi sétát javasolt. Hihetetlen, de bevált. Ma tele van energiával.
A férfi tekintetében halvány érdeklődés csillant.
– Látom, maga optimista alkat.
– Muszáj annak lenni – vont vállat Anna. – Ha az ember folyton a rosszat várja, előbb-utóbb be is következik.
Amikor végzett, elköszönt. Mégis, egész nap a férfi üres pillantása járt a fejében.
Másnap ismét a hetes kórterem felé vette az irányt. Péter már az ablak melletti fotelben ült.
– Jó reggelt – köszönt rá, és a hangjában mintha némi derű csengett volna.
– Hogy érzi magát ma? – kérdezte Anna.
– Nem változott semmi. De legalább kipihentem magam. Otthon erre sosem volt lehetőség: telefonok, tárgyalások, állandó rohanás.
– Látogatják? Családtagok, barátok?
Péter lassan megrázta a fejét.
– A szüleim már nem élnek. Gyermekünk nem született. A feleségem… – elhallgatott egy pillanatra. – Tegnap beugrott, de csak rövid időre. Sok a dolga.
A hangsúlyában megbúvó keserűség Anna figyelmét sem kerülte el.
– Egyébként Anna vagyok – mondta, hogy oldja a hangulatot. – Szólítson nyugodtan így.
– Örülök, Anna. Én Péter.
Innentől kezdve mindennap váltottak néhány szót. A férfi egyre többet mesélt: hogyan építette fel a cégét a semmiből, merre járt a világban, milyen házat vásárolt a város szélén. Anna érdeklődve hallgatta, számára ez idegen, távoli világ volt.
Idővel ő is megnyílt. Beszélt az egyetemista lányáról, aki messze tanul, a kórházi mindennapokról, a szomszédokról, kedvenc könyveiről.
– Tudja, Anna – mondta Péter egy alkalommal –, magával könnyű beszélgetni. Nem játszik szerepet, nem akar többnek látszani. Egyszerűen önmaga.
– Ugyan, nincs bennem semmi különleges – pirult el. – Egy átlagos nő vagyok.
– Épp ez benne az érték – mosolygott a férfi. – Az őszinteség.
Hetek teltek el. Péter állapota nem javult, de nem is romlott. A vizsgálatok eredményei indokolatlan ingadozásokat mutattak, az orvosok tanácstalanul tártak szét a karjukat.
Egy délután aztán váratlanul kivágódott az ajtó. Egy negyvenes éveiben járó, elegáns, szőke nő lépett be. Drága kosztümöt viselt, megjelenése kifogástalan volt.
– Szóval itt pihensz – vetette oda élesen. – Közben én egész nap próbálom elérni a pénzügyi igazgatódat!
Anna éppen a szennyes ágyneműt gyűjtötte össze, nem tudott azonnal távozni. Péter bocsánatkérő pillantást vetett rá.
– Viktória, kezelésen vagyok, ha nem tűnt volna fel – felelte higgadtan.
– Persze, persze – legyintett a nő türelmetlenül, majd leült. – Mi lesz az aláírással? A hét végéig le kell zárni az ügyet.
– Miféle aláírásról beszélsz? – ráncolta a homlokát Péter.
– A cég egy részének eladásáról, amiben megegyeztünk – forgatta a szemét Viktória. – Csak nem felejtetted el?
Péter tekintete megkeményedett.
– Erről szó sem volt, Viktória – válaszolta határozottan.