Hiába próbált Nóra udvarias, mégis tartózkodó maradni az anyósával szemben, az asszony mindig talált okot a belekötésre. Ha nem volt elég sós a leves, az volt a baj; ha egy porszem maradt a polcon, az is szóvá lett téve. Szerinte Nóra túl sokat dolgozott, túl keveset volt otthon, és egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogyan egy „rendes feleségnek” kellene.
A zuhany után Nóra magára kapta a köntösét, és kilépett a fürdőből. A nappali felől tompán beszűrődött Márk hangja – telefonált. A nő a konyhába ment, elővette a hűtőből az előző napról maradt ételt. Nem bajlódott melegítéssel, hidegen evett pár falatot a tűzhely mellett állva.
Körülbelül húsz perc múlva Márk is előjött. Az arca komor volt.
– Beszéltem anyával. Elmondtam neki, hogy nem támogatod az ideköltözést.
– És mit szólt? – kérdezte Nóra anélkül, hogy felnézett volna a tányérról.
– Rosszul esett neki. Azt hitte, megérted a helyzetét. Azt mondta, nem gondolta volna rólad, hogy ennyire érzéketlen vagy.
Erre Nóra felemelte a tekintetét.
– Márk, az édesanyádnak van elég pénze, hogy ápolót fogadjon. Rendes nyugdíjat kap, félretett megtakarítása is van. Miért kellene feltétlenül ideköltöznie?
– Mert a fia vagyok! – csattant fel a férfi. – És mellette akarok lenni, amikor szüksége van rám.
– Akkor legyél mellette. Az ő lakásában. Nem akadályozlak abban, hogy segíts neki. De ide nem költözik.
Márk idegesen végigsimított a haján.
– Nem érted, milyen komoly volt a műtét. A térdét operálták, alig tud járni. Az elején még az alapvető dolgokban is támogatás kell neki. Nem hagyhatom egyedül.
– Mondtam már: fogadjatok fel valakit. Vagy költözz oda hozzá átmenetileg. De az anyósom nem fog beköltözni ebbe a lakásba.
A férfi arca megfeszült.
– Rendben. Ha ennyire hajthatatlan vagy, akkor én megyek hozzá. De ne hidd, hogy ez így marad. Amikor talpra áll, visszajövök, és akkor beszélünk még arról, hogyan viszonyulsz a családomhoz.
– Ahogy gondolod – felelte Nóra hűvösen, majd a mosogatóba tette a tányért.
Márk visszament a hálóba. Nóra hallotta, ahogy szekrényajtók csapódnak, a sporttáska cipzárja felhúzódik. Lefeküdt az ágyra, és a plafont bámulta. Még mindig kavargott benne a feszültség. Tényleg idáig jutottak? A férje kész elhagyni őt az anyja kedvéért?
Fél óra múlva Márk megjelent az előszobában, vállán a nagy táskával.
– Elmegyek. Holnap jövök a többi cuccomért.
Nóra nem szólt semmit. A férfi tétovázott egy pillanatig az ajtóban, mintha várná, hogy marasztalja. De a nő hallgatott. Az ajtó csattanása után mély csend telepedett a lakásra.
Oldalára fordult. Nem sírt. Inkább ürességet és kimerültséget érzett. A férje elment – az anyjához. És fogalma sem volt, visszatér-e valaha.
Másnap reggel az ébresztő hangjára riadt fel. Ösztönösen átnyúlt az ágy másik oldalára – hideg volt és érintetlen. A tegnapi vita emléke azonnal beléhasított. Kiment a konyhába, feltette a vizet teának. Odakint szemerkélt az eső, a szél sárga leveleket sodort végig az utcán. Igazi őszi hangulat.
A telefonja rezdült az asztalon. Üzenet Márktól: „Nóra, komolyan gondolod? Nem tudnánk nyugodtan átbeszélni?”
Nóra válasz helyett törölte az üzenetet. Nem volt mit megbeszélni. Az ő otthona, az ő szabályai.
A munkahelyén a nap a megszokott mederben telt: papírok, hívások, reklamációk. Este bevásárolt, majd hazament, és főzött magának. Egyedül ült le az asztalhoz. A csend szinte nyomasztotta.
A telefon ismét megszólalt. Márk hívta.
– Igen? – szólt bele röviden.
– Szia. Hogy vagy?
– Megvagyok.
– Anya kérdezi, lenne-e esély rá, hogy mégis átbeszéljük. Hajlandó kompromisszumra. Mondjuk csak pár hétre költözne oda hozzánk, amíg a legnehezebb időszak elmúlik.
– Márk, nem. Már elmondtam: nem jön ide. Ha segítened kell, maradj nála.
– Olyan makacs vagy, mint a beton! Egy ember egészségéről van szó!
– Az én lakásomról van szó. A beszélgetést lezártam.
Nóra bontotta a vonalat. A keze enyhén remegett. A düh lassan forrósította belülről. Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan? A saját otthonából kiszorítani a feleségét az anyja miatt – ez már túlment minden határon.
A következő napokban nem kereste egymást. Márk nem telefonált, Nóra sem írt. A nő dolgozott, este hazament, és egyedül vacsorázott. Öt év házasság után most hirtelen kongott az ürességtől a lakás.
Péntek este megszólalt a kapucsengő.
– Ki az? – kérdezte a kaputelefonba.
– Nóra, én vagyok, Márk. Beszélnünk kell. Engedj be.
A nő kinyitotta. Néhány perc múlva Márk ott állt az előszobában. Sápadtnak tűnt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Szia – mondta fáradtan, miközben levette a kabátját.
– Mi történt?
– Anyu állapota nem javul úgy, ahogy reméltük. Az orvos szerint lassú a felépülés. Egyedül nehéz ellátnom. Nóra, kérlek… legalább egy hónapra engedd ide. Én gondoskodom róla, neked semmiben sem kell részt venned.
Nóra karba fonta a kezét.
– Hányszor ismételjem még? Nem költözik ide.
– Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Az anyámról beszélünk!
– És az én otthonomról! – csattant fel Nóra. – Nem vagyok köteles feláldozni a nyugalmamat! Ha számodra ő az első, maradj mellette!
Márk ökölbe szorította a kezét.
– Rendben. Ha nem vagy hajlandó engedni, akkor anyával maradok. De tudd: ezzel tönkreteszed a házasságunkat.
– Nem én teszem tönkre – felelte csendesen Nóra. – Hanem az, hogy arra kényszerítenél, költözzek ki a saját lakásomból.
Márk szó nélkül megfordult, és bevágta maga mögött az ajtót. Nóra a folyosón maradt. A mellkasát szorítás fogta el. Lehet, hogy valóban széthullik minden. És vajon tényleg ő a hibás?
Eltelt egy hét. Márk nem jelentkezett. Nóra tette a dolgát, bejárt dolgozni, este hazatért az üres lakásba. A csendhez lassan hozzászokott. Furcsa módon nem azt az égető hiányt érezte, amire számított, hanem inkább valamiféle megkönnyebbülést. Senki nem várta el, hogy adott időre vacsora kerüljön az asztalra, senki nem hagyta szanaszét a holmiját, és a tévé sem bömbölt késő estig.