A következő szombat reggelén éles csengőszó szakította félbe Nóra álmát. Hunyorogva botorkált a kaputelefonhoz.
– Ki az? – kérdezte rekedten.
– Nóra, én vagyok, Márk. Beszélnünk kell. Komolyan.
Egy pillanatig tétovázott, aztán beengedte. Gyorsan magára kapott egy köntöst, és ajtót nyitott. Márk egy testes papírtáskával a kezében állt a küszöbön.
– Szia. Bejöhetek?
– Gyere.
A férfi levette a cipőjét, letette a csomagot a földre.
– Hoztam neked a kedvenc péksütidből. Abból a cukrászdából a körúton.
Nóra nem reagált. Márk a konyhába ment, kipakolta a süteményeket, tányérra rendezte őket.
– Üljünk le, kérlek. Próbáljunk normálisan beszélni.
Leültek egymással szemben. Márk vizet töltött a vízforralóba, feltette melegedni.
– Hogy vagy? – kezdte óvatosan.
– Megvagyok.
– Szeretnék bocsánatot kérni azért, amit múltkor mondtam. Hogy költözz el… Nem gondoltam komolyan. Ostobaság volt.
Nóra ránézett, tekintete nyugodt maradt.
– Hallgatlak.
– Pánikba estem. Anyu tényleg nincs jól. Az orvosok szerint lassabban javul, mint várták. Egyedül próbálom összeegyeztetni a munkát, a főzést, a takarítást, az ő ellátását… Teljesen kimerültem. Akkor úgy tűnt, ha ideköltözne, egyszerűbb lenne minden. De nem gondoltam bele, hogy ez a te lakásod. A te tered. Jogod van nemet mondani arra, hogy az anyósoddal élj együtt.
A víz felforrt, Márk teát készített, egy bögrét Nóra elé tett.
– Tudom, hogy hibáztam. Szeretném helyrehozni. Visszaköltöznék. Fogadnánk egy gondozót anyu mellé, én pedig munka után segítenék neki. Hétvégén többet lennék vele.
Nóra két kezébe fogta a csészét, hagyta, hogy a meleg átjárja az ujjait.
– Márk, azt javasoltad, hogy hagyjam el a saját otthonomat. Ez nem egy elszólás volt. Ez arról árulkodott, hol állok a rangsorodban. Szeretni a szülőket természetes. De ha a házastárs mindig hátrébb szorul, abból előbb-utóbb baj lesz.
– De hát most bocsánatot kérek! Elismerem, hogy tévedtem. Mit tehetnék még? – kérdezte feszülten.
– Semmit. Ez a hét ráébresztett valamire. Jól érzem magam egyedül. Nyugalom van. Senki nem sürget, nem kritizál, nem vár el tőlem mindent. És ez felszabadító.
Márk arca megmerevedett.
– Azt mondod, válni akarsz?
– Azt mondom, időre van szükségem. Ki kell derítenem, egyáltalán akarom-e ezt a házasságot. Az utóbbi években nem feleségnek éreztem magam, hanem háztartási alkalmazottnak. Főztem, mostam, takarítottam. Te ettél, majd eltűntél a számítógép mögött. Nem volt beszélgetés, nem volt közelség. Csak a mindennapi robot.
Márk lesütötte a szemét.
– Nem tudtam, hogy így látod.
– Nem is nagyon próbáltad megtudni. Anyád fontos volt, a munkád fontos volt, minden más fontosabb volt nálam. Én pedig háttérzajjá váltam.
– Adj még egy esélyt! Változtatni fogok. Több időt töltünk együtt, elutazunk valahová…
– Most nem ígéretekre van szükségem. Maradj az édesanyádnál egyelőre. Én pedig átgondolom, merre tovább.
– Mennyi idő? – kérdezte halkan.
– Nem tudom. Egy hónap, kettő… amennyi kell.
Márk bólintott.
– Rendben. Várok.
Miután elment, Nóra a konyhában maradt a kihűlő teával. Nem tört rá sem sírás, sem megkönnyebbült öröm. Inkább ürességet érzett – és valami szokatlan szabadságot.
Két hét telt el. Márk naponta hívta, beszámolt az anyja állapotáról, érdeklődött felőle. Nóra udvariasan, de távolságtartóan felelt. A munka lekötötte: raktárkészlet, számlák, beszállítók – a megszokott feladatok kitöltötték a napjait.
Péntek este ismét megszólalt a csengő.
– Ki az? – kérdezte a kaputelefonba.
– Én vagyok, Nóra. Kérlek, engedj be.
Felengedte. Márk arca feszült volt, tekintete idegesen cikázott.
– Mi történt? – kérdezte Nóra.
– Anyu ragaszkodik hozzá, hogy ideköltözzön. Azt mondja, fázik otthon, kényelmetlen neki minden. És én… nem tudom, hogyan mondjak nemet.
Nóra karba fonta a kezét.
– Erről már beszéltünk. Nem fog ideköltözni.
– De tényleg rosszul van! Az orvos szerint a stressz lassítja a felépülést. A mostani körülmények pedig megviselik.
– Akkor tegyetek rendbe nála mindent. Szigetelés, fűtés, ami kell. De ez a lakás nem megoldás.
Márk ökölbe szorította a kezét.
– Te mindig csak magadra gondolsz! Anyám segítségre szorul, te pedig hajthatatlan vagy!
– Nem önzés, ha megvédem a saját határaimat. Ha számodra az anyád mindenek felett áll, akkor talán maradj mellette végleg.
Márk elsápadt.
– Ez most ultimátum?
– Nem. Döntés. Rájöttem, hogy kiegyensúlyozottabb vagyok nélküled. Nem kell megfelelnem állandó elvárásoknak. Van időm magamra, és végre alszom éjszakánként. Jó így.
– Ne beszélj butaságokat! Csak kimerült vagy. Visszaköltözöm, és rendbe hozzuk…
– Nem fogsz visszaköltözni.
Nóra bement a szobába. Márk követte. Az előszobában, az ajtó mellett ott állt egy nagy, kék bőrönd – ugyanaz, amelyet a férfi üzleti utakra vitt.
– Ez micsoda? – kérdezte Márk elhalkulva.
– Összepakoltam a holmidat. Ami még itt maradt, mind benne van. Vidd el, kérlek.
Márk arca elvörösödött.
– Te most kidobsz?
– Nem. Arra kérlek, hogy vedd magadhoz a dolgaidat. Te döntöttél úgy, hogy elmész. Én most lezárom azt, amit elkezdtél.