Nóra lassan kapaszkodott fel a negyedik emeletre, és minden egyes lépcsőfok úgy húzta lefelé a lábát, mintha ólmot kötöttek volna rá. Az októberi alkony már rátelepedett a városra, a lépcsőházban pedig csak néhány égő pislákolt, a többi sötéten ásított a plafonon. A raktárban eltöltött nap teljesen kifacsarta: hol áruátvétel, hol leltározás, hol pedig ideges viták a beszállítókkal. Egy kisebb nagykereskedelmi cégnél dolgozott adminisztrátorként, és ősszel mindig felpörgött az élet – mindenki a télre készült, egyszerre akartak bevásárolni.
Amikor előhalászta a kulcsait, azok kicsúsztak az ujjai közül, és csörömpölve a padlóra estek. A fáradtságtól remegett a keze. Végül sikerült kinyitnia az ajtót, és belépett a kétszobás lakásba, amelyet az otthonának nevezett. Sült étel illata lengte be a levegőt – úgy tűnt, Márk már megvacsorázott. Nóra lerúgta a cipőjét, a kabátját felakasztotta az előszobai fogasra. Semmi másra nem vágyott, csak egy forró zuhanyra, hogy lemoshassa magáról ezt a napot, aztán beesni az ágyba.
– Nóra, megjöttél? – hallatszott Márk hangja a szobából.
– Igen – felelte kurtán, miközben a blúza gombjaival bajlódott. – Mindjárt lezuhanyozom.
A férfi kilépett a nappaliból. Az arca feszült volt, a tekintete komor, a homloka ráncokba szaladt. Nóra rögtön megérezte, hogy ez nem egy hétköznapi este. Márk általában legalább semleges arccal fogadta, most viszont látszott rajta, hogy komoly mondandója van. És az sem ígért sok jót.
– Beszélnünk kell – mondta, megállva az ajtófélfánál. – Ma hívott anya.
Nóra megdermedt egy félmozdulatban. Az anyósa gyakran telefonált, de ebből ritkán lett dráma.
– És? – kérdezte, miközben a konyhába ment, és vizet töltött magának.
– Az orvos szerint gondozásra lesz szüksége. A műtét utáni felépülés nehezebb, mint hitték, egyedül nem boldogul. Úgy döntöttem, ideköltözik hozzánk egy időre.
Nóra lassan letette a poharat a pultra, majd szembefordult a férjével.
– Rendben. Akkor kicsit összébb húzódunk. Alszol velem a hálóban, anyukád megkapja a nappalit.
Márk megrázta a fejét.
– Nem így gondoltam. Anyának külön szoba kell, nyugalom, csend. Te… te pedig addig lakhatnál máshol.
A levegő mintha megfagyott volna körülöttük.
– Tessék? – suttogta Nóra hitetlenkedve.
– Ideiglenesen elköltözhetnél. Egy barátnődhöz, a szüleidhez… Mindketten tudjuk, hogy te és anya nem jöttök ki jól. Felesleges lenne a feszültség.
Nóra arca elvörösödött, a pulzusa felgyorsult. Ökölbe szorította a kezét.
– Ezt most komolyan mondod? – kérdezte halkan, de acélosan.
– Ne csinálj jelenetet. Anya beteg. Szüksége van rám. Én vagyok a fia, kötelességem gondoskodni róla. Te pedig kibírhatnál pár hónapot.
– Pár hónapot?! – tört ki belőle. – Ez az én lakásom! Én élek itt, én fizetem a rezsit, én tartom rendben! És te azt javaslod, hogy költözzek ki a saját otthonomból?
Márk karba fonta a kezét.
– Ne kiabálj. Az első időszak kritikus. Valakinek folyamatosan mellette kell lennie. A munkámat nem hagyhatom ott, ezért itt kell maradnom, hogy segíthessek neki. Ezt te is beláthatod.
– Én csak azt látom, hogy ki akarsz tenni a saját lakásomból az anyád miatt! – lépett közelebb Nóra. – Ezt a lakást még az esküvő előtt örököltem a nagymamámtól. Te be vagy jelentve, de a tulajdonos én vagyok. És innen senki nem fog elküldeni!
Márk arca megkeményedett.
– Ennyire nincs benned együttérzés? Sajnálni sem tudod? Komoly szövődmények lehetnek, ha nem kap megfelelő ellátást!
– Akkor a fia ápolja a saját lakásában! – vágott vissza Nóra. – Háromszobás lakása van jó környéken. Ott minden adott. Menj oda, és gondoskodj róla, ameddig kell!
– De ott még nincs kész a felújítás, az egyik szoba romokban áll. Itt minden kényelmesebb. Ráadásul innen közelebb van a munkahelyem.
– Nekem is be kell járnom dolgozni. És nem megyek sehová. Ha ápolás kell, fogadjatok fel egy gondozót, vagy költözz hozzá. De én nem hagyom el az otthonomat.
Márk hangja élesebbé vált.
– Ne légy önző! Az élete a tét! Anyám egyedül nevelt fel, apám halála után két állást vállalt, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt. Most rajtam a sor. És neked támogatnod kellene!
– A támogatás nem egyenlő azzal, hogy utcára teszel – felelte Nóra határozottan. – Ha számodra ez az első, akkor csomagolj, és menj hozzá. Nem tartalak vissza.
– Most te akarsz kirakni? – horkant fel Márk.
– Nem. Csak azt mondom: ha ott akarsz lenni mellette, tedd meg nála. De ide nem költözik be. Ez az én terem, az én döntésem.
A férfi dühösen sarkon fordult, és bevágta maga mögött a szoba ajtaját. Nóra a konyhapultnak támaszkodva maradt egyedül. A keze még mindig remegett. Belül forrt benne az indulat és a sértettség. Tényleg azt hitte Márk, hogy ilyen egyszerűen félreállíthatja a saját feleségét?
Bement a fürdőszobába, megnyitotta a csapot. A forró víz lassan ellazította az izmait, de a gondolatai nem csillapodtak. Az anyósa mindig is árnyékként vetült a házasságukra. Márk szinte piedesztálra emelte az anyját, aki ezt ki is használta. A legapróbb kritika is sértésnek számított a szemében, és Nóra pontosan tudta, hogy ez a történet még korántsem ért véget.