Annyira másokra figyeltem egész életemben, hogy közben teljesen elveszítettem a kapcsolatot a saját vágyaimmal. Mit is akarok én valójában? Fogalmam sincs. Talán csak kialudni magam végre. Ülni egy csendes szobában, ahol senki nem szól hozzám. Befejezni azt a regényt, amit fél éve kezdtem el, és azóta is ott porosodik az éjjeliszekrényen. Elmenni moziba. Találkozni a barátnőimmel, akiket már egy esztendeje nem láttam.
Arra vágyom, hogy észrevegyenek. Ne mint szakácsnőt. Ne mint takarítónőt. Ne mint ingyenes bébiszittert. Hanem mint embert. Mint nőt. Mint önálló személyiséget, akinek gondolatai, érzései és saját elképzelései vannak.
Gábor benyitott a hálószobába.
– Nóra, írsz egy bevásárlólistát? Reggel elugrom a boltba.
Meglepődve néztem fel.
– Tényleg elmész?
– Persze. Úgyis főznöd kell majd, nem lesz időd vásárolni.
Micsoda figyelmesség. Elmegy a boltba, mert nekem dolgom lesz. Mert az én ünnepemen az ő vendégeinek készítek majd ebédet.
– Gábor, ülj le egy percre – mondtam halkan. – Beszélnünk kell.
Óvatosan letelepedett az ágy szélére.
– Mi történt?
– Nem szeretnék holnap vendégséget tartani.
– Hogyhogy nem? Anya már mindenkit értesített.
– Akkor rendezze meg ő. A saját lakásában.
– Nóra, most komolyan? Nálunk nagyobb a hely, kényelmesebb. És mindig te főzöl az ünnepeken.
– Pont ez az. Mindig én főzök. Minden alkalommal. És soha nem rólam szól. Mindig valaki másról. Holnap viszont nőnap van. Az én napom. Nem akarom a tűzhely mellett tölteni.
Gábor homloka ráncba szaladt.
– De már számítanak rá az emberek. Kellemetlen lenne lefújni.
– Neked kellemetlen – javítottam ki. – Nekem az az kellemetlen, hogy így élek évek óta.
– Miről beszélsz?
Felálltam, az ablakhoz mentem. Odakint sötétedett, sorra gyulladtak ki a fények a szomszéd házakban. Vajon hány olyan nő ül most azok mögött az ablakok mögött, aki ugyanúgy megfeledkezett arról, hogy nem csupán feleség és anya, hanem önálló ember is?
– Mikor kérdezted meg utoljára, hogy én mit szeretnék? – fordultam vissza.
– Hát… gyakran kérdezem.
– Az, hogy mit főzzek vacsorára, nem számít. Én magamról beszélek. Az álmaimról. A terveimről. Tudod egyáltalán, mire vágyom?
Hallgatott. Láthatóan nem értette, hová akarok kilyukadni.
– Tudod, milyen könyveket szeretek? Milyen zenét hallgatok? Hogy mit csinálnék szívesen azon kívül, hogy mosok és főzök?
– Nóra, ennek most mi köze ehhez? – lett ingerült. – Teljesen átlagos család vagyunk. Én dolgozom, keresem a pénzt. Te itthon vagy, viszed a háztartást. Így működik mindenhol.
– Én is dolgozom. Itthonról, de dolgozom. És nem is keveset keresek. Emellett vezetem a háztartást, nevelem a gyereket. Te mit vállalsz ebből, amikor hazaérsz?
– Elfáradok a munkahelyemen!
– És szerinted én nem? Reggel hatkor kelek, este tizenegykor esek be az ágyba. Egyetlen percem sincs magamra. Mikor aludtam utoljára nyolc órát? Mikor olvastam úgy, hogy nem fél szemmel az órát figyeltem? Mikor ültem be valahova a barátnőimmel?
– Hát menj el velük, ki tiltja?
– Mikor? Két mosás között? Vagy miután lefektetem Esztert és elmosogatok?
Felpattant, idegesen járkálni kezdett.
– Nem értem, mi ütött beléd. Ha ennyire megterhelő, fogadjunk fel takarítónőt.
– Nem bejárónőre van szükségem. Hanem egy férjre, aki partnerként tekint rám, nem alkalmazottként.
– Én a feleségemet látom benned!
– Feleséget? Vagy házvezetőnőt? Mikor érdeklődtél utoljára a lelkiállapotom felől? Nem a bevásárlólista, hanem az érzéseim felől?
Legyintett.
– Ugyan már, honnan jön ez az egész? Olvastál valami cikket? Normális életünk van, rendes családunk. Mi hiányzik még?
– Tisztelet – feleltem csendesen. – Figyelem. Az, hogy észrevegyél.
– Hiszen minden nap látlak!
– Azt látod, aki megfőzi az ebédet és kivasalja az ingedet. De engem nem látsz.
Ekkor Eszter dugta be a fejét az ajtón.
– Anya, apa, miért kiabáltok?
– Nem kiabálunk, kincsem – mondtam gyorsan. – Csak megbeszélünk valamit. Mindjárt megyek, és olvasok neked.
Miután kiment, Gábor rám nézett.
– Rendben. Mit akarsz? Mondjuk le az egészet?
– Igen. Hívd fel anyukádat, és mondd meg, hogy változtak a terveink.
– Mit mondjak neki? Hogy fellázadtál?
– Mondd az igazat. Hogy nem a konyhában akarom tölteni a saját ünnepemet.
Látható kelletlenséggel vette elő a telefonját. Ott álltam mellette, és végighallgattam, ahogy közli az anyjával, hogy elmarad az összejövetel. A vonal túloldaláról egyre élesebb hang tört elő. Gábor mentegetőzött, magyarázta, hogy fáradt vagyok, nem az ő döntése. Amikor letette, sértetten nézett rám.
– Örülsz? Anya megbántódott. Azt mondja, már mindenki készült, ajándékot is vettek.
– Találkozhatunk máskor – feleltem nyugodtan. – De nem holnap.
Az este hátralévő része feszültséggel telt. Gábor demonstratívan hallgatott, én pedig mesét olvastam Eszternek. Amikor betakargattam, megszorította a kezem.
– Anya, apa miért mérges?
– A felnőttek sem értenek mindig egyet – simítottam végig a haján. – Ez természetes.
– De kibékültök, ugye?
– Igen, drágám. Aludj most.
Homlokon csókoltam, lekapcsoltam a lámpát, és ott maradtam mellette, amíg egyenletessé nem vált a légzése. Néztem az arcát, azt a békés, gyermeki nyugalmat, és azon gondolkodtam: milyen mintát adok neki? Mit tanul tőlem a hallgatásomból, az alkalmazkodásomból? Azt, hogy egy nőnek tűrnie kell, szolgálnia kell, és közben csendben lemondania önmagáról?