— Március 8-ára meghívjuk az egész rokonságot, úgyhogy készülj fel egy nagy lakomára — szólt oda Gábor március 7-én este, mintha csak azt közölné, hogy holnap esni fog.
A tűzhelynél álltam, éppen a levest kavargattam. A merőkanál a kezemben megállt a levegőben. Másnap nőnap volt. Az én napom. A nemzetközi nőnap. A férjem pedig teljes természetességgel bejelentette, hogy ezt az ünnepet az ő családjának főzve fogom tölteni.
— Gábor, ezt most komolyan mondod? — fordultam felé.
A kanapén hevert, a telefonját görgette, még csak rám sem nézett.
— Miért, mi baj van ezzel? Régen volt már, hogy együtt volt a család. Anyu mindenkit felhívott, jönnek. Leszünk vagy tizenöten, de nem több.
— Tizenöten… — ismételtem lassan. — Holnap. Nőnapon.
— Igen. Ugye nem probléma? — pillantott fel végre. — Úgyis mindig fantasztikusan főzöl, mindenki dicsérni fog.
Visszafordultam a tűzhelyhez, és lekapcsoltam a lángot. A kezem enyhén remegett, de nem a fáradtságtól. Inkább attól az érzéstől, amikor az emberben valami halkan, de végérvényesen megreped.
Kilenc éve vagyunk házasok. A munkahelyünkön ismerkedtünk meg: ő mérnök volt a cégnél, én titkárnőként dolgoztam. Udvarolt rendesen: virágcsokrok, kedves szavak, esti séták. Egy év után összeházasodtunk. Rá egy évre megszületett Eszter, most hét éves. Van egy háromszobás lakásunk, hitelből vettük. Én könyvelőként dolgozom otthonról, Gábor ugyanannál a vállalatnál maradt, már osztályvezető.
Az utóbbi években azonban egyre gyakrabban érzem úgy, hogy nem feleség vagyok, hanem háztartási alkalmazott. Főzés, takarítás, mosás, gyerek, munka. Nap mint nap, megszakítás nélkül. Gábor hazajön, vacsorázik, leül a tévé elé. Hétvégén vagy a szüleihez megy, vagy horgászni a barátaival. Esztert én viszem iskolába, én hordom különórára, én ülök vele az orvosnál. Három éve nem voltunk együtt moziban.
Az ünnepek pedig szinte kivétel nélkül az ő családjáról szólnak. Születésnap, karácsony, húsvét — bármilyen alkalom megfelel. Én már reggel a konyhában állok: salátát aprítok, húst sütök, süteményt készítek. Aztán az asztalnál ülve hallgatom, milyen remek ember Gábor, milyen sikeres a munkájában, milyen figyelmes fia az édesanyjának. Rólam legfeljebb annyi hangzik el: „De finom ez a saláta” vagy „Isteni lett a fasírt”.
Mintha én magam nem is léteznék. Csak az ételeim.
— Nem rendelhetnénk inkább valamit? — vetettem fel óvatosan. — Egy étteremből. Vagy legalább félkész dolgokat.
Gábor arca eltorzult.
— Minek költenénk feleslegesen? Itthon vagy, ráérsz főzni. És az úgyis finomabb, amit te csinálsz.
— De holnap nőnap van. Az én ünnepem.
— És fel is köszöntünk majd. Veszek virágot, ajándékot. De enni azért kell.
Azzal visszatemetkezett a telefonjába, jelezve, hogy számára a téma lezárva.
Kimentem az erkélyre, magam mögött becsuktam az ajtót. A tél idén makacsul tartotta magát, a márciusi este csípős és szeles volt. A korlátnak támaszkodtam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem sírtam. Csak néztem a sötét udvart.
Mikor csúszott ez így félre? Mikor lettem nőből funkció? Próbáltam visszagondolni. Talán fokozatosan. Eszter születése után Gábor egyre inkább kivonta magát a családi teendők alól. Fáradtságra hivatkozott, pihenésre volt szüksége. Elfogadtam. Éjszakánként én keltem a gyerekhez, én cseréltem pelenkát, én ringattam és etettem. Ő aludt, hogy másnap bírja a munkát.
Ahogy Eszter nőtt, a szerepek megszilárdultak. A háztartás teljes egészében rám maradt, miközben dolgoztam is. Gábor feladata a pénzkeresés lett, és szerinte ez elegendő volt. Amikor szóba hoztam, hogy jól jönne némi segítség, ő csodálkozva nézett rám: „De hát otthon vagy. Rengeteg időd van.”
Valóban rengeteg időm volt. Reggel hattól este tizenegyig. Felkelés, reggeli, iskola, munka, ebédfőzés, takarítás, leckeírás, vacsora, mosogatás, mosás. Időből állt az egész napom, csak épp pihenés nem fért bele.
Ő nyolc órát dolgozott, aztán kész vacsora várta. Este film vagy számítógépes játék. Hétvégén pihenés. Hogy mitől, azt én sem értettem.
— Anya, miért állsz kint? — dugta ki a fejét Eszter az erkélyajtón. — Hideg van.
— Csak szellőztetek egy kicsit, kincsem — mosolyogtam rá. — Mindjárt megyek.
Visszaszaladt. Hallottam, ahogy beszél valamit az apjának, ő röviden válaszol. A tévé hangja felcsendült.
Bementem a hálóba, leültem az ágy szélére, és elővettem a telefonomat. Megnyitottam a számológépet. Tizenöt fő. Legalább háromféle saláta. Kétféle húsétel. Köret. Hidegtálak. Desszert. Sütemény — az anyósa biztosan rákérdez majd a pitére.
Bevásárlás: minimum két óra. Főzés: az egész holnapi nap. Utána rendrakás: még három óra. Vagyis a nőnapom egy tizenöt órás konyhai műszakká alakul.
Cserébe? Egy csokor virág a sarki boltból. Egy doboz bonbon. Talán még valami apróság. És a kötelező „Boldog nőnapot, drágám.”
Leültem, és hosszú idő után először tettem fel magamnak őszintén a kérdést: miért csinálom ezt? Miért maradok egy olyan házasságban, ahol inkább érzem magam cselédnek, mint társnak? Miért élek úgy, hogy kizárólag mások kényelmét szolgálom?
És a legfontosabb: én mit szeretnék valójában?
A kérdés szinte megbénított. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy minden döntésem mások igényei körül forog, hogy hirtelen nem is tudtam, hogyan kezdjek el a saját szükségleteimre gondolni.