Nem. Nem akarom, hogy a lányom ebbe nőjön bele. Hogy azt higgye, egy nő értékét az határozza meg, milyen ebéd kerül az asztalra, és mennyire fényes a konyhapult.
Csendben kiléptem Eszter szobájából, átmentem a konyhába, és töltöttem magamnak egy bögre teát. Leültem az asztalhoz. Gábor a nappaliban hevert a kanapén, valami hangos akciófilmet nézett. Még csak felém sem pillantott, amikor beléptem.
Rendben – gondoltam. Akkor ez most egy erőpróba lesz. Jön majd a sértett hallgatás, a duzzogás, a burkolt célzások, hogy én vagyok a hibás. Régebben ez mindig működött. Bocsánatot kértem, még akkor is, ha nem éreztem jogosnak, engedtem, visszaléptem. Most viszont nem. Most nem akartam újra meghátrálni.
Március nyolcadikán, nőnap reggelén kivételesen nem hajnalban ébredtem. Kilenc is elmúlt, amikor kinyitottam a szemem. Évek óta először nem pattantam ki az ágyból ünnepnapon, hogy főzni kezdjek. Csak feküdtem, élveztem a csendet, a lustaságot, azt, hogy nem rohanok sehová.
Gábor már talpon volt, hallottam, hogy csörögnek az edények a konyhában. Magamra kaptam a köntösöm, és kimentem. A tűzhelynél állt, tojást sütött. Az asztalon egy csokor mimóza és egy doboz bonbon várt.
– Boldog nőnapot – morogta, anélkül hogy rám nézett volna.
– Köszönöm – válaszoltam, és helyet foglaltam.
– Kérsz teát?
– Majd csinálok magamnak.
Szótlanul reggeliztünk. Eszter még aludt, hétvége volt. Gábor miután befejezte az evést, a tányért a mosogatóba tette, aztán visszavonult a nappaliba, és bekapcsolta a tévét.
Én töltöttem még egy csészével, és azon kaptam magam, hogy nem tudom, mit kezdjek a nappal. Korábban ez fel sem merült – a program adott volt: főzés, takarítás, mosás. Most viszont ott állt előttem egy teljesen üres, szabad nap.
Elővettem a telefonomat, és írtam a közös csoportunkba: „Lányok, ki ér rá ma? Találkozzunk?” Szinte azonnal jöttek a válaszok. Petra délután szabad volt, Júlia is. Ötre beszéltünk meg egy találkozót egy belvárosi kávézóban.
Izgatottság futott át rajtam. Egy egyszerű baráti találkozó – beszélgetés, nevetés, kávé. Mikor volt ilyen utoljára? Egy éve? Kettő?
Eszter felébredt, készítettem neki reggelit, aztán együtt rajzoltunk. Délután átnyújtott egy saját készítésű képeslapot, rajta gondosan formált betűkkel: „A legjobb anyukának.” Magamhoz öleltem, és hirtelen világossá vált: érte kell változtatnom. Hogy ne egy örökké fáradt, ingerült anyát lásson, hanem egy boldog nőt.
Három körül készülődni kezdtem. Nem a megszokott melegítőnadrágot vettem fel, hanem azt a csinos ruhát, ami hónapok óta a szekrényben lógott érintetlenül. Sminkeltem, megigazítottam a hajam. A tükörből egy ismerősen ismeretlen nő nézett vissza. Mikor hanyagoltam el ennyire magam?
– Hová készülsz? – jelent meg Gábor az ajtóban.
– Találkozom Petrával és Júliával.
– És a vacsora?
Megfordultam.
– Van a hűtőben leves tegnapról. Vagy rendeljetek valamit.
– Tehát elmész, és mi megoldjuk?
– Pontosan. Ma az én napom van. Boldogulni fogtok.
Mire válaszolhatott volna, már kiléptem a lakásból. A liftben éreztem, hogy hevesebben ver a szívem. Odakint tavaszillat volt a levegőben, a napfény vakítóan csillant meg az aszfalton. Ahogy a metró felé sétáltam, tudtam: bennem valami visszafordíthatatlanul elmozdult.
A délután csodásan telt. Nevettünk, pletykáltunk, órákon át beszélgettünk. Petra mesélt az előléptetéséről, Júlia pedig arról, hogy beiratkozott egy fotós tanfolyamra. Amikor rám került a sor, elmondtam a tegnap esti vitát Gáborral. Figyelmesen hallgattak.
– Nóra, régen láttalak ennyire élőnek – jegyezte meg Petra. – Szinte ragyogsz.
– Tényleg? – lepődtem meg.
– Komolyan. Az utóbbi időben mindig fáradtnak tűntél. Ma meg olyan vagy, mint egyetemista korunkban.
Júlia mosolyogva hozzátette:
– És ez a ruha fantasztikusan áll. Miért nem hordtad eddig?
– Nem volt rá alkalom – vontam vállat. – Meg idő sem.
– Ez baj – fogta meg a kezem Petra. – Nem csak másokért kell élned. Ha mindig háttérbe szorítod magad, egyszerűen kiégsz.
– Már majdnem megtörtént – mondtam halkan.
Hétig maradtunk, aztán sétáltunk még egyet a belvárosban, betértünk egy könyvesboltba. Vettem három regényt, amelyek régóta csábítottak. A metrólejáratnál búcsúztunk el, megöleltük egymást, és megígértük, hogy nem telik el újabb év a következő találkozóig.
Este kilenc körül értem haza. A lakás csendes volt, Eszter már aludt. Gábor a számítógép előtt ült, valamilyen játékkal játszott. A konyhában koszos serpenyő árválkodott a tűzhelyen, a mosogató tele volt edénnyel. Régebben szó nélkül nekiálltam volna elmosogatni. Most csak töltöttem magamnak egy teát, és bementem a hálóba.
Az ágyon fekve belemerültem az egyik új könyvbe. Fél óra múlva Gábor jelent meg az ajtóban.
– Jól kiszórakoztad magad? – kérdezte élesen.
– Igen – feleltem, a lapról fel sem nézve.
– Beszélhetnénk?
– Miről?
Leült az ágy szélére.
– Rólunk. Arról, ami mostanában van.
Letettem a könyvet.
– Rendben. Hallgatlak.
– Nem értem, mi történt veled. Teljesen más lettél.
– Igen. Rájöttem, hogy nem csak feleség és anya vagyok, hanem önálló ember is. Vágyakkal, tervekkel.
– De hát eddig is jó volt minden! Mi volt a gond?
Felültem, és a szemébe néztem.
– Gábor, őszintén válaszolj. Boldog vagy mellettem?
Zavarba jött.
– Hát… igen. Úgy nagyjából.
– Úgy nagyjából – ismételtem meg. – Én viszont nem vagyok az. Már régóta.
– Miért nem mondtad?
– Dehogynem. Sokszor kértem segítséget, figyelmet, hogy vegyél részt a közös dolgokban. Csak te nem hallottad meg. Vagy nem akartad.
Nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét, és a padlót nézte.