– Három elveszített per, két megszüntetett végrehajtás. Szinte tankönyvszerűen csinálod, Gábor. Jogi értelemben majdnem kifogástalan. Ugye érted, hogy nem jelenetet rendezni jöttem?
– Akkor miért? – kérdezte.
– Hogy szóljak előre.
Hosszasan nézett rám. Valami megmozdult benne. Nem omlott le a gondosan felépített arca, de mintha elcsúszott volna rajta egy darab. A filmszerű főgonosz helyett egy kimerült, középkorú férfit láttam, aki talált egy módszert, ami működik, és már rég leszokott arról, hogy belegondoljon, kik fizetik meg az árát.
– Mire akarsz figyelmeztetni? – kérdezte végül halkabban.
– Mindent, amit találtam – az ügyeket, a papírokat, az ismétlődő mintát – továbbítottam egy ügyvédnek. Nem a sajátomnak. Júlia jogászának. Új keresetet adnak be, más jogcímen, mert most már kirajzolódik a rendszer. Három eset nem véletlen, Gábor. Ez már nem pusztán polgári jogi történet.
Nem reagált azonnal.
– Van egy huszonöt éves fiad – tettem hozzá. – Legalábbis ezt mesélted. Nem tudom, igaz-e. De ha igen, gondolj bele, mit jelent majd neki mindez.
Felálltam, letettem a kávém árát az asztalra, és elindultam az ajtó felé.
– Eszter! – szólt utánam.
Megtorpantam, de nem fordultam meg.
– A te lakásodat nem vettem volna el.
– Lehet – feleltem. – De elvetted volna a hitemet abban, hogy képes vagyok jól dönteni az emberekről. Az pedig többet ér, mint bármilyen ingatlan.
Azzal kiléptem az utcára.
Az eső időközben elállt. A járdán még csillogtak a tócsák, ahogy végigsétáltam a Maros utcán. Düh nem volt bennem. Egy szemernyi sem. Inkább fáradtság, és valami nehezen megnevezhető érzés – nem sértettség. Talán sajnálat, de nem magam iránt.
Este Petra hívott.
– Na, mi lett veletek Gáborral? – kérdezte könnyed hangon.
– Nem folytatjuk – mondtam egyszerűen.
– Kár érte. Olyan helyes volt.
– Igen – válaszoltam. – Tényleg az volt.
Egy héttel később Júlia üzent: az ügyvéd vállalta az ügyet, és lát benne lehetőséget. Közben kiderült, hogy András, aki annak idején bemutatta Gábort a partin, nem közeli barát volt, csak futó ismeretség egy klubból. Gábor maga kezdeményezte, hogy ott lehessen. Ez is a terv része volt: felkutatni azokat az eseményeket, ahol megtalálja a számára „megfelelő” embereket, és valahogy bejutni közéjük.
Napokig forgattam magamban ezt. Azt is, hogy az elemzése rólam pontos volt: egyedülálló nő, saját lakással, amelyért éveken át harcolt – tehát tudja az értékét, ragaszkodik hozzá. És közben három év magány, érintés nélkül, kézfogás nélkül, ami nem enged el a séta végéig.
A számításában nem tévedett.
Másban viszont igen.
Nem kalkulált azzal, hogy egy nő, aki három éven át pereskedett a lakásáért, megtanulja alaposan átnézni a dokumentumokat.
Májusban mégis megismerkedtem valakivel. Nem partin, hanem az adóhivatal sorában – ami önmagában is sokat elárul rólunk. Nyugdíjas adóellenőr, elvált, kertészkedik, történelmi regényeket olvas. Első hallásra unalmas.
Megittunk egy kávét. Aztán még egyet.
A harmadik találkozón azt mondta:
– Nagyon óvatos vagy.
– Az vagyok – ismertem el.
– Nem baj – tette hozzá. – Csak feltűnt.
Ránéztem. Átlagos férfi. Nincsenek gödröcskéi, nem beszél nagy ívű mondatokban mások álmairól. Csak egy szemüveges ember, aki nem méricskél, nem számol – egyszerűen néz.
– Van egy lakásom – csúszott ki belőlem váratlanul.
– Nekem is – felelte kissé meglepetten. – Ennek van jelentősége?
– Nincs – mondtam. – Csak szólok előre.
Felnevetett. Nem azért, mert annyira szellemes voltam, inkább mert nem értette a háttértörténetet, és jól érezte magát velem. Legalábbis így tűnt.
Én pedig már rég megtanultam, hogy a „tűnik” szóval óvatosan kell bánni.
De néha – nagyon ritkán – megengedem magamnak, hogy mégis megpróbáljam.