A második találkozásunk után jött a harmadik és a negyedik is, mintha magától értetődő lenne a folytatás. A második este egy olasz étterembe vitt vacsorázni. Természetes mozdulattal fizetett, mindenféle hivalkodás nélkül – nem csinált jelenetet abból, hogy ő állja a számlát. A harmadik alkalommal a Margitszigeten sétáltunk; április volt, de szokatlanul enyhe, szinte koranyári levegő lengte be a parkot. Egymás mellett haladtunk, és szóba kerültek a gyerekek.
Neki volt egy huszonöt éves fia, aki már külön élt. Az én lányom huszonkettő, férjhez ment, Szegeden lakik.
– Nem érzed magad egyedül? – kérdezte halkan.
– Nyolc éve élek egyedül – feleltem. – Ennyi idő alatt rájöttem, hogy ez nem büntetés.
Erre összefonta az ujjait az enyémmel. Nem kérdezett, nem magyarázott, csak fogta a kezem a séta végéig. Nem húztam el.
A negyedik randira már a lakására hívott. Ő főzött: narancsos kacsát tett elém, hozzá egy üveg burgundit bontott. Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat: vagy minden nőnek ilyen estét rendez, vagy tényleg számítok neki. Az utóbbit választottam. Tévedtem.
Vacsora után elővett egy albumot. Fotók építkezésekről, csarnokokról, üzlettársakról. Lelkesen magyarázott egy friss beruházásról: raktárbázis Győr mellett, jó adottságú telek, már van egy komoly bérlő, csak három hónapnyi forgótőke hiányzik az induláshoz.
– A bankok most kiszámíthatatlanok – mondta. – Az egekben a kamatok. Olyan magánbefektetőt keresek, akiben megbízom.
Hallgattam, bólogattam. Jól éreztem magam, ellazultam, a második pohár bort kortyolgattam. A vészcsengő megszólalt bennem, de elhallgattattam. Azt hittem, csak a túlzott óvatosság beszél belőlem.
– Mekkora összegről lenne szó? – kérdeztem végül.
– Négy millió forint. Három hónapra. Évi húsz százalék.
– Átgondolom.
– Természetesen – felelte nyugodtan. – Semmi sürgetés.
Három nappal később futár hozta a szerződéstervezetet. A fedezet: az én lakásom.
– Eszter, ez bevett gyakorlat – magyarázta ugyanolyan kiegyensúlyozott hangon, mint mindig. – A jelzálog téged is véd. Azt mutatja, hogy komoly az ügy, eszem ágában sincs eltűnni.
– A jelzálog azt jelenti, hogy ha bármi félremegy, viszed a lakásomat – válaszoltam. – Ne kerteljünk.
– Nem fog félremenni.
– Ebben ennyire biztos vagy?
– Teljes mértékben.
Felálltam, az ablakhoz mentem. Az eső makacsul zuhogott. Az utcán egy nő húzta maga után a piros esőkabátos kisfiát; a gyerek egy pocsolyát bámult olyan vággyal, ahogyan a tiltott dolgokra szokás nézni.
– Gábor – szólaltam meg anélkül, hogy megfordultam volna. – Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Mióta csinálod ezt?
Egy leheletnyi szünet. Alig észrevehető, talán egy másodperc sem volt, mégis meghallottam.
– Mit pontosan?
Felé fordultam.
– Hogy bulikon ismerkedsz nőkkel. Bizalmat építesz. Aztán előállsz egy konstrukcióval, ahol az ingatlan a biztosíték.
Nézett rám. Az arca nem változott látványosan, mégis megfeszült valami a vonásaiban. Észrevettem.
– Most megvádolsz valamivel?
– Nem – feleltem. – Csak kérdezek.
Aznap éjjel felhívtam Petrát.
– Honnan ismered Volkovot? – kérdeztem bevezetés nélkül.
– Tessék? – hallatszott álmosan. – Eszter, fél kettő van.
– A születésnapodon. Gábor Volkov. Ki hívta?
Zörgés, majd a villany kattanása.
– András hozta. Azt hiszem, együtt teniszeznek. Miért?
– András pontosan kicsoda?
– Nóra férje. Tudod, Samoylovék. Tavaly költöztek Győrbe, ott vettek valamit. – Petra hangja éberebb lett. – Eszter, mi van?
– Aludj – mondtam. – Holnap beszélünk.
Győr. Raktárak Győr mellett.
Kinyitottam a laptopomat.
Nem vagyok sem nyomozó, sem magándetektív. Közgazdász végzettségem van, és bérbeadással foglalkozom. De a nyolc év egyedüllét és a volt férjemmel vívott három év pereskedés megtanított egy dologra: utánamenni a szálaknak.
Beírtam a keresőbe: Gábor Volkov. Adószám.