– Négy alkalommal találkoztunk, Gábor – mondtam halkan, miközben a papírokat néztem, amelyeket az asztalra csúsztatott elém. – Mindössze négyszer. És te máris a lakásomra pályázol?
Nem jött zavarba. A tekintetét sem sütötte le. Hátradőlt a fotelben, ujjait összekulcsolta, akár egy tárgyalótermi ügyvéd, aki pontosan tudja, mit akar.
– Eszter, ezt így túlzásnak érzem.
– Akkor mondd el, hogyan kellene értenem – toltam vissza elé a dokumentumokat. – Magyarázd el, kérlek.
Odakint szemerkélt az áprilisi eső. Apró, kitartó cseppek kopogtak, ugyanazzal a makacssággal, ahogyan az elmúlt két hét eseményei nehezedtek rám. Gáborra néztem, és próbáltam felidézni, mikor tűnt el mögüle az ember, és mikor rajzolódott ki helyette egy gondosan felépített terv. Most inkább egy konstrukció ült velem szemben: elegánsan csomagolt, kellemes illatú, sármos gödröcskékkel az arcán – amelyeket balga módon az őszinteség jelének hittem.
Negyvenhét éves vagyok, nem naiv kislány. Túl vagyok egy váláson, édesanyám halálán, és azon is, hogy a volt férjem csődje majdnem magával rántott. Három éven át pereskedtem, éjszakákon keresztül bújtam a jogi fórumokat, és végül sikerült kimentenem a lakást az adósságok közül. Ez a száztizennégy négyzetméter az én erődöm. A csendem, a biztonságom.
És most Gábor egy közös vállalkozásról szóló szerződést tol elém, amelyben fedezetként az ingatlanom szerepel.
Négy randevú után.
Februárban találkoztunk, Petra születésnapján. Ő még az iskolából a barátnőm, kétszer vált el, és küldetésének tekinti, hogy mindenki körülötte párra találjon. Gábor „egy ismerős ismerőseként” érkezett – abból a fajtából, akit senki sem igazán ismer, mégis mindenki úgy tesz, mintha régi barát lenne.
Megnyerő volt, de nem tolakodóan. Nem édeskésen, inkább érett, nyugodt módon – ahogyan az a mi korosztályunk nőinek imponál. Ötvenkét éves, de tíz évvel fiatalabbnak látszott. A munkájáról úgy beszélt, mintha csak mellékesen említené: nem dicsekedve, inkább természetesen.
– Építőanyag-kereskedelemmel foglalkozom – mondta a büféasztalnál. – Elsőre unalmasnak tűnik, pedig tele van élettel. Szállítmányozás, emberek, állandó mozgás.
– Mitől izgalmas számodra? – kérdeztem, mert mindig szeretem tovább bontani a választ.
Meglepődött egy pillanatra; talán mások ennyivel beérik.
– Minden építkezés mögött ott van valakinek az álma – felelte. – Egy ház, egy bolt, egy óvoda. Én ennek a folyamatnak vagyok a része.
Szépen hangzott. Akkor csak annyit állapítottam meg magamban: ügyesen fogalmaz.
Aznap este Petra felhívott.
– Na, mit szólsz Gáborhoz? Ugye, hogy vonzó? Kérdezett rólad.
– Rendben van – válaszoltam óvatosan.
– Eszter, nálad a „rendben van” már majdnem kitüntetés. Elkérte a számodat.
Odaadtam. Három év óta először adtam meg idegen férfinak.
Az első találkozónk egy belvárosi kávézóban volt. Két órán át beszélgettünk, kardamomos kávét ittunk. Mesélt a debreceni gyerekkoráról, én pedig arról, hogyan kezdtem könyvelőként, és mennyire idegenkedtem tőle. Úgy nevetett, ahogyan kell: nem rajtam, hanem velem együtt.
– Most mivel foglalkozol? – kérdezte.
– Bérbeadással. Három kisebb üzleti ingatlant kezelek. Nem nagy volumen, de biztos bevétel.
– Saját erőből jutottál idáig?
– Igen.
Bólintott. Olyan arckifejezéssel, mintha ez számítana neki. Mintha ezt tisztelné bennem.
A második találkozónk…