A férfi halkan felnevetett.
— Na, ízlik? Itt a tea is, óvatosan kortyold, forró. Hogy szólíthatlak?
— Erika vagyok, — felelte tele szájjal, kissé zavartan.
— Akkor hát Erika! Engem Gábornak hívnak, bár a legtöbben csak Gábor bácsinak szólítanak. Régebben egy üzemben dolgoztam, amíg le nem építettek. Most biztonsági őr vagyok, huszonnégy órázom, aztán három nap pihenő. Nem nagy élet, de meg lehet belőle élni. Az édesanyám már nagyon idős és beteges, a gyógyszereire gyűjtök… hátha még marad velünk egy ideig. Családom is volt valaha, de széthullott: a fiam felnőtt, a feleségem pedig más mellett találta meg a boldogságot. Így telnek a napjaim.
Sóhajtott, és bár mosolyt erőltetett az arcára, a tekintetében mély szomorúság bujkált.
— Messze laksz innen, Erika? Ha gondolod, adok pénzt taxira. Engem úgysem visznek ki éjszaka a városon túlra, visszafelé nem szeretnek üresen jönni, sokba kerülne. Neked viszont elég lenne rá — tette hozzá barátságosan.
Erikát váratlanul elöntötte egy régi emlék. Általános iskolás korában volt egy padtársa, Balázs. Sokszor ment be üres gyomorral, ő pedig mindig hozott plusz szendvicset, és szó nélkül megosztotta vele. Ugyanilyen tiszta, meleg pillantással nézett rá.
Egy szempillantásra újra annak a kislánynak érezte magát. Mintha az eltelt évtizedek, a munka, a nyugdíjas évek minden terhe eltűnt volna.
Lenyelte az utolsó falatot, ivott a cukros, forró teából, majd hirtelen, saját magát is meglepve megszólalt:
— Gyere fel hozzám, Gábor bácsi. Nem maradhatsz itt a padon éjszakára. Ott lakom, abban a házban ni, pár lépés az egész. Nem kell sehová utaznod. Fogd a táskádat, és induljunk. De viselkedj rendesen, mert hiába nem vagyok már fiatal, erős a kezem!
A férfi zavartan nézett rá, aztán a házra, majd ismét vissza.
— És te miért ültél itt ilyen sokáig? Vártál valakit?
Erika megrázta a fejét.
— Nem vártam senkit. És már nincs is mire várnom. Jössz, vagy inkább maradsz?