Eleinte könnyed természetességgel színezte ki a múltját, úgy mesélt, mint aki hozzászokott ahhoz, hogy a történeteket a hallgatósághoz igazítsa. Apró, jelentéktelennek tűnő részletekben csúsztatta el az igazságot. Aztán, szinte észrevétlenül, a kitalációk közé egyre több valóság vegyült. Beszélni kezdett a csontig hatoló téli hidegről, amely a dohos pincében még a takarók alatt sem engedett. Arról a jellegzetes szagról, amely az olcsó, de mégis kincset érő friss kenyérből áradt. És arról a nevetésről is, amely akkor csattant fel, amikor aprót mert kérni az utcán idegenektől.
Gábor figyelmesen hallgatta. Nem szakította félbe, nem tett fel fölösleges kérdéseket. Az arca rezzenéstelen maradt, mintha semmi sem érintené meg, ám a tekintete mélyén valami mégis megmozdult – halk, alig észrevehető változás, de valódi.
Az ötödik napon történt valami, ami nem szerepelt az alku feltételei között. Nóra éppen a könyvtárszoba előtt haladt el, amikor észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva maradt. A férfi a karosszékében ült, könyökét a térdére támasztva, arcát a tenyerébe temetve. A vállai finoman, szinte észrevétlenül rándultak meg időről időre. A lány megállt a küszöbön. Nem tudta, visszaforduljon-e, vagy lépjen beljebb. Abban a pillanatban minden szerep és minden kimondatlan szabály szertefoszlott. Nem egy befolyásos, gazdag ember ült előtte, aki pénzért vásárolt magának néhány órányi illúziót, hanem egy idős, végtelenül magányos ember.
Lassan odasétált hozzá. Szó nélkül emelte fel a kezét – azt a kicsi, még mindig nem teljesen megtisztult kezet, amelyen ott maradt az utca nyoma – és óvatosan a férfi ősz fejére tette. Nem mondta, hogy „ne sírjon”. Nem keresett üres vigasztaló szavakat. Egyszerűen ott maradt mellette.
Gábor összerezzent az érintéstől, majd nagy, hűvös tenyere ráfonódott a lány kezére. A mozdulatában súly volt és kimondhatatlan fáradtság.
– Bocsásson meg – suttogta alig hallhatóan.
– Nincs mit megbocsátanom – felelte Nóra ugyanolyan halkan.
Abban a csendes pillanatban az eredeti megállapodás végleg értelmét vesztette. A helyén valami egészen más született. Törékeny, gyengéd, és még nevet sem találtak rá. Esténként régi filmeket néztek együtt; a lány hangos, ösztönös tréfáin a férfi őszintén nevetett. Nóra megtanulta pontosan úgy elkészíteni a kávét, ahogyan Gábor szerette: erősen, két kanál cukorral.
A hetedik, utolsó este vacsora közben a férfi félrefordított tekintettel szólalt meg:
– Maradjon… kérem.
Nem volt benne utasítás. Csak halk, őszinte kérés.
Nóra végignézett rajta. A hatalmas házon, amely roskadásig volt drága tárgyakkal, mégis kongott az ürességtől. Az arany és márvány mögé zárt, magányos öregen. Aztán lenézett a saját kezére. Már nem annak a lánynak a keze volt, aki néhány napja az utcáról lépett be ide.
– Nem ő vagyok – mondta csendesen, de határozottan. – Soha nem is lehetek az.
– Tudom – bólintott Gábor. A szemében évek óta gyűlő kimerültség ült. – De te önmagad vagy. És az számít.
Reggel Nóra elment. A tágas előcsarnok asztalán ott feküdt a vastag boríték a megígért összeggel. Mellette azonban egy kisebb is hevert. Abban kulcs lapult és egy hivatalos irat: ajándékozási szerződés a rózsaszín tapétás szobáról. A papír tetején néhány sor, határozott kézírással: „Gyere vissza, amikor szeretnél. Az ajtó mindig nyitva áll.”
Kilépett az utcára. A levegőben szél, por és szabadság illata keveredett. Az első sarkon befordult, kezét könnyű dzsekije zsebébe csúsztatva. Az egyikben a pénzzel teli boríték lapult. A másikban a kicsi, hideg kulcs.
Nem nézett vissza a villára. Mégis, hosszú évek óta először tudta: létezik hely, ahová visszatérhet. Ez a tudat többet ért bármennyi pénznél.
Másnap nem ment vissza. Egy hét múlva sem. A pénzzel teli boríték különös szorítást keltett benne; fel sem bontotta. Kivett egy szerény szobát egy olcsó panzióban, alaposan lemosta magáról a pinceélet minden maradékát, és vett magának néhány egyszerű, új ruhadarabot – nem egy gazdag ház kedvéért, hanem saját magának. A pénz először adott neki valódi lehetőséget választani. És ez a lehetőség egyszerre volt félelmetes és izgalmas.
Napokon át járta a várost, amely hirtelen nem tűnt ellenségesnek, inkább határtalannak. Beült kis kávézókba, és megtanulta, milyen érzés dönteni, nem csak elfogadni, amit elé tesznek. Parkok padjain ült, figyelte az embereket anélkül, hogy bármit kért volna tőlük. A rózsaszín szoba kulcsát madzagra fűzve a nyakában hordta, a ruhája alatt. A fém hidegen simult a bőréhez, mégis különös meleget adott belül.
Közben Gábor házában ismét csend lett. De ez a csend már nem az ürességé volt, hanem a várakozásé. Lemondta az összes előre leszervezett „családi” jelenetet a felbérelt szereplőkkel. Hosszú órákon át ült a karosszékében, tekintetét a rózsaszín szoba tárva-nyitva hagyott ajtajára szegezve. Utasította a személyzetet, hogy portalanítsanak, húzzanak friss ágyneműt, és tegyenek virágot a vázába. A szoba készen állt arra, hogy befogadja azt, aki talán sosem tér vissza.
Majdnem három hét telt el. Egy hideg, esős estén, amikor az őszi zápor makacsul verte az ablakokat, megszólalt a régi csengő a kapunál. Nem a modern kaputelefon jelzett, hanem az a régi harang, amelyet Gábor valaha makacs ragaszkodásból nem cserélt le.
A meglepett házvezetőnő nem sokkal később jelentette:
– Egy fiatal nő áll kint. Azt mondja, van kulcsa.
Az idős férfi szíve kihagyott egy ütemet, majd gyorsabban kezdett verni. Nem indult azonnal az ajtó felé. A könyvtárban maradt, a kandalló tüzének fényében, úgy téve, mintha egy régi kötet kötné le minden figyelmét. Hallotta, ahogy a nehéz bejárati ajtó megnyikordul, és az esőcseppek koppanva hullanak a fényes márványpadlóra valaki könnyű cipőjéről.