A hatalmas kúria némán állt a dombtetőn. Nem csupán tágas volt, inkább feneketlen, akár egy sötét vizű tó holdfény idején. Borostyánnal befuttatott falai között sűrű csönd telepedett meg, nehéz és fojtott, mint egy vastag bársonyfüggöny. Ebben a súlyos hallgatásban egyetlen ember élt: Gábor. Mindene megvolt, amit pénzen meg lehet szerezni, és semmije abból, amihez nem bankjegyek, hanem érzelmek kellenek.
Az élet különös játéka sodorta mellé Nórát. A lány nem dicsekedhetett vagyonnal, biztos otthonnal vagy szerető családdal. Az ő világa dohos pincékből, szeles utcákból és közönyös tekintetekből állt. A túlélés volt az egyetlen állandó benne.
Kettejük között sajátos megállapodás született. Egyszerű volt, akár egy csésze forró tea a téli hidegben. Az idős férfi, akit már régóta marcangolt a magány, felajánlotta Nórának, hogy egy héten át legyen az unokája. Csak ideiglenesen. A fizetség akkora összeg volt, amely egy teljes évre gondtalan megélhetést biztosíthatott volna a lánynak. Minden világosnak tűnt, szinte túlságosan is. Pedig a legegyenesebb utak gyakran vezetnek a legváratlanabb helyekre.
Amikor Nóra átlépte a kúria magas küszöbét, mintha a levegő is megváltozott volna körülötte. Nem hasonlított a kinti, csípős, szabadságszagú utcai levegőre, amely tele volt véletlen találkozásokkal. Idebent a pénz illata lengte be a teret: drága parfümök, fényesre suvickolt fa, érintetlennek tűnő bőrkanapék szaga keveredett a csenddel. Olyan csönd volt ez, amely szinte dobolt a fülben, mintha maga az épület tartaná vissza a lélegzetét valami sorsdöntő pillanat előtt.
Gábor a nappali közepén állt. A helyiség akkora volt, akár egy pályaudvari várócsarnok, amelyet egyetlen utas számára építettek. Hosszú, finom ujjai erősen markolták egy faragott karosszék támláját.
– Gyere csak beljebb, Nóra – szólalt meg, és hangja szokatlanul hangosan csendült fel a néma térben.
A lány tétován lépett előre. Elhasznált cipője nedves nyomot hagyott a hibátlan perzsaszőnyegen. A fal mellett álló házvezetőnő halkan felszisszent. Nóra megmerevedett, ösztönösen várva a szidást, a kemény szót, a megszégyenítést. Az életében ez volt a megszokott rend.
Gábor azonban csupán egy könnyed kézmozdulatot tett.
– Semmi baj. A szőnyeg azért van, hogy járjanak rajta – mondta nyugodtan.
Közelebb lépett hozzá. Halványkék szeme, mint enyhén felhős égbolt, alaposan végigmérte a lányt. Nem rosszindulattal, inkább kíváncsi tárgyilagossággal szemlélte. Észrevette a körmei alatt megbújó szennyeződést, a térdén gondosan befoltozott farmert, a hajában maradt utcai port.
– Ettél ma? – kérdezte.
Nóra bólintott. A drága éttermi ebéd azonban nehéz kőként feküdt a gyomrában. Nem könnyű enni, ha közben figyelnek.
Az első nap lassú, különös szertartások jegyében telt. A lánynak egy mély fotelben kellett ülnie Gáborral szemben, miközben a férfi klasszikus regényekből olvasott fel. Finom porceláncsészéből itta az illatos teát, ügyelve, hogy a törékeny fülénél fogja meg. Ujjai az idegességtől remegtek.
– Félsz tőlem? – kérdezte Gábor este, amikor Nóra az előre megbeszélt forgatókönyv szerint jó éjszakát kívánt volna.
A lány felnézett rá. Szürke szeme meglepően érett volt, korát meghazudtoló mélységgel.
– Nem félek. Csak nem értem magát – felelte őszintén.
Másnap Gábor végigvezette őt a ház végtelennek tűnő termein. Aranyozott keretű festményeket mutatott, törékeny szobrokat, és hosszan mesélt arról, mikor és hogyan kerültek hozzá. Nóra többnyire hallgatott. Egészen addig, amíg be nem léptek egy kisebb szobába.
A falakat halvány rózsaszín tapéta borította, az egyiken egy szerény pasztell póni rajza függött. A levegőben alig észrevehető por lebegett.
– Ez az igazi unokám szobája volt – mondta Gábor, és hangja megremegett. – Lillának hívták. Egy autóbaleset… egy évvel ezelőtt.
Nóra tekintete a gondosan bevetett, érintetlen ágyra esett. A szíve, amely már sok csapást túlélt, most fájdalmasan összeszorult. Hirtelen mindent megértett. Nem helyettesítő volt. Élő emlékeztetőnek hívták ide. Annak bizonyítékának, mit veszített el az öregember, és mi maradt helyette: egy utcáról jött lány.
A harmadik napon valami láthatatlanul elmozdult közöttük. Reggelinél Nóra nem turkált tovább félénken az ételben, hanem gyorsan, szinte kapkodva ette meg a habos omlettet. Gábor az újság fölött figyelte.
– Úgy eszel, mint egy kóbor kiskutya – jegyezte meg szemrehányás nélkül.
– Az is vagyok – válaszolta a lány, anélkül hogy felnézett volna.
A férfi felnevetett. Rövid, száraz hang volt, mégis őszinte – talán az első ilyen ebben a házban hosszú idő óta.
Ettől a pillanattól kezdve beszélgetni kezdtek. Először óvatosan, mint két idegen, akik véletlenül ugyanarra a padra ülnek. Gábor kérdezni kezdett Nóra életéről, a múltjáról, arról, hogyan telnek a napjai odakint, és a lány egy ideig még mérlegelte, mennyit engedjen meg ebből a világból neki.