A lány a tágas előcsarnokban állt. Egyszerű farmert és sötét pulóvert viselt, haját hanyagul összefogott copfba kötötte. Nem tűnt sem elveszett utcai figurának, sem előkelő vendégnek, aki idegenül mozog egy fényűző házban. Pontosan olyannak látszott, amilyen volt – önmagának.
Határozott léptekkel indult a könyvtár felé, majd megállt a küszöbön.
– Visszavittem a pénzt – mondta minden bevezetés nélkül. – Odaadtam a pályaudvar melletti hajléktalanszállónak.
Gábor lassan leengedte a könyvet az ölébe.
– Miért tetted? – kérdezte csendesen, bár a választ már sejtette.
– Mert nem akarom, hogy bármi pénzről szóljon köztünk. Sem most, sem később – felelte nyugodtan.
Az idős férfi bólintott. Most értette meg igazán: az alku meghiúsult. A „vásárlás” nem működött. Ami köztük maradt, az minden előre lefektetett szabály nélkül létezett tovább – tisztán, kiszolgáltatottan.
– Csupa víz vagy – jegyezte meg, miközben végigmérte az arcát.
– Szakad az eső – válaszolta egyszerűen.
Gábor felállt, a kandallóhoz lépett, és a rézállványról leemelt egy vastag, puha gyapjútakarót.
– Gyere – mondta halkan, nem parancsolva, inkább kérve.
A lány odalépett hozzá. A férfi óvatosan a vállára terítette a plédet. A keze enyhén remegett.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte alig hallhatóan.
Nóra a lángokba nézett, amelyek tükröződtek a férfi szemében, ott, ahol korábban csak fáradt üresség ült.
– Azért, mert nyitva hagytad az ajtót. Nem a pénz miatt – felelte tisztán.
A kandalló előtt álltak, szavak nélkül. Senki nem mondta ki, hogy „maradj”. És a „unoka” szó sem hangzott el. Túl sok félreértés és fájdalom tapadt hozzá.
– Eljöhetek néha – szólalt meg Nóra, egyenesen a szemébe nézve. – Időnként. Ha nem zavar. Ihatjuk azt a kávét, amit két kanál cukorral iszol. Megnézhetjük a régi filmjeidet.
– És mit kérsz ezért cserébe? – bukott ki belőle a régi, üzletemberi reflex.
A lány elmosolyodott. Őszintén, gyermeki nyíltsággal, ahogy az elmúlt hetekben egyszer sem.
– Cserébe? Megtaníthatnál sakkozni. Láttam, mennyi könyved van róla. Mindig érdekelt, csak sosem volt, aki megtanítson.
Gábor hosszasan nézett rá. A fiatal lány nem sajnálatból jött, és nem is anyagi haszonért. Egyszerűen csak így döntött. Két magányos ember között kialakult valami törékeny kapcsolat – megfoghatatlan, mégis valós.
– Sakk? – horkant fel halkan. – Rendben. De előre szólok, nem ismerek kíméletet.
– Nem is számítok rá – vágta rá, miközben helyet foglalt vele szemben.
A férfi elővett egy régi, finoman faragott sakk-készletet, elefántcsont figurákkal. Ujjai gyengéden érintették a bábukat, mintha rég nem látott ismerősöket üdvözölne. Elrendezte őket a táblán, miközben odakint tovább zuhogott az eső, mintha egy láthatatlan függönyt húzna a ház és a külvilág közé.
Egy fehér gyalogot tolt Nóra elé.
– Te kezdesz.
A lány megtette az első lépést. Nem csupán a táblán. Hanem az ő életében is. És a sajátjában. Ez nem lezárás volt – inkább egy kezdet.
A sakkpartik lassan szertartássá váltak. Nóra hetente egyszer-kétszer bukkant fel, mindig váratlanul. A nyakában lógó kulccsal kopogott, és Gábor a jellegzetes hangról azonnal tudta, hogy ő érkezett. Kávét főztek, játszottak, vagy csak csendben ültek egymás mellett. A férfi nemcsak a figurák mozgását tanította meg neki, hanem mesélt a falakon függő festmények történetéről, sőt még a fiatalkorából megmaradt latin tudását is elővette. Nóra pedig megtanította őt arra, hogyan értsen egy-egy csípős utcai poént, és hogyan nézzen ki az ablakon túlra úgy, hogy a várost ne birtokként, hanem élő, lélegző közegként lássa.
Egy tavaszi napon, amikor a napfény elárasztotta a nappalit, és Nóra éppen a következő lépésen gondolkodott, váratlanul megszólalt:
– Miért nem próbálod megkeresni a valódi unokádat? Minden lehetőséged megvan rá.
Gábor mozdulatlanná dermedt, kezében a fekete királynővel.
– Féltem – vallotta be halkan. – Attól, hogy ugyanazt mondaná, amit te az első napon. Hogy idegen vagyok számára. Hogy az évek falat emeltek közénk, amit semmi nem bont le. Itt, veled… kevésbé éreztem ezt a félelmet.
Nóra a táblára nézett, de nem a figurákat látta, hanem a férfi régóta hordozott, néma fájdalmát.
– A félelem rossz tanácsadó. Ráadásul elég ostoba is – mondta szókimondóan. – Vettél magadnak egy ideiglenes pótlékot, csak hogy ne kelljen szembenézned a valósággal. Ez nem volt túl bölcs döntés.
A férfi nem sértődött meg. Már megszokta a lány egyenességét. Ő volt az egyetlen, aki nem óvatoskodott körülötte, mert amit mondott, azt mindig őszintén tette. És talán éppen ezért kezdett el azon gondolkodni, hogy ideje lenne végre nem a múlttól félni, hanem megpróbálni jóvátenni azt, amit még lehet.