Balázs zavartan túrt a hajába, mégis szilárd elszántság csillogott a szemében.
— Megoldom, Anna. A szüleim pár nap múlva jönnek segíteni. Nem maradok egyedül ezzel. És… köszönöm neked. Amit tettél, azzal megmentetted a fiamat.
Anna körbenézett az apró lakásban. Kopott falak, egyszerű bútorok, mégis rend és tisztaság mindenütt. A levegőben nyugalom volt. Rádöbbent, hogy ebben a szerény egyszobásban több tartás és szeretet fér el, mint az ő drágán felújított, csillogó lakásában valaha.
Amikor hazaért, Gábor még nem volt otthon. A telefonja azonban röviden felvillant. Üzenet érkezett.
„Megjött az összeg. Látod, csak beláttad. Hamarosan otthon vagyok. Vegyél valami finomat vacsorára, ünnepeljük meg, hogy kibékültünk.”
Anna végigolvasta, majd halkan felnevetett. A nevetés száraz volt és élettelen. Kibékülés. Gábor valóban azt hitte, hogy néhány átutalt forinttal visszavásárolta az engedelmességét.
Nem válaszolt. Ehelyett elővett néhány nagy szemeteszsákot, és nekilátott összeszedni a férfi holmiját. Nem gondosan, összehajtogatva, ahogyan régen tette volna, hanem válogatás nélkül. Márkás ingek, töltőkábelek, iratok, a féltve őrzött bakelitgyűjtemény — minden a zsákokba került. Nem válogatott, nem simított ki semmit.
Amikor a bejárati ajtó zárja kattant, már a folyosón állt.
Gábor diadalittas mosollyal lépett be, kezében egy doboz süteménnyel.
— Na látod, ha akarod, tudsz te ésszerű lenni — indult felé, hogy átölelje. — Tudtam, hogy megérted. Anyám is mondta, csak határozott feltételek kellenek.
Anna hátrébb lépett, mielőtt hozzáérhetett volna.
— A cuccaid kint vannak a lépcsőházban.
A mosoly lassan eltűnt Gábor arcáról. Értetlenül nézett a fekete zsákokra az ajtó előtt.
— Ez valami vicc? Megkaptam a pénzt. Lezártuk az ügyet.
— Ez nem ügy volt, Gábor. Ez a vég. Azért utaltam vissza az ötvennégyezer forintot, hogy soha többé ne hivatkozhass rá. Most pedig menj.
Az arca elvörösödött, a nyakán megfeszült egy ér.
— Kidobsz? Mert volt gerincem kiállni az igazamért?
Megpróbált belépni a lakásba.
— A számítógépem kell! A monitorok is! Nem hagyom itt a felszerelést!
— A gépet a prémiumomból vettem. A számla az én kártyámhoz tartozik — állta el az útját Anna, és meg sem rezzent.
— A francba veled! — ordította Gábor. — Az egész családod romlott! A húgod egy utolsó nő, összeszedett egy gyereket, aztán lepasszolta! Te meg játszod a szentet! Ki tudja, anyád kitől szült téged, hogy ennyire különböztök! Apád biztos egy papucs volt, hogy eltűrte…
Nem fejezhette be.
Annánál ekkor szakadt át minden gát. A szülei említése olyan határ volt, amit senki nem léphetett át következmények nélkül. Nem kiabált. Nem veszekedett tovább.
Egy lépéssel közelebb ment, és két kézzel olyan erővel taszította mellkason, hogy maga is meglepődött rajta.
— Takarodj!
Gábor nem számított erre. Az a nő, akit ismert, mindig engedékeny volt, simulékony és „kényelmes”. Most azonban elvesztette az egyensúlyát. A cipője megcsúszott a lépcsőház kövén, karjaival kapálózott, hogy megkapaszkodjon az ajtófélfában, de ujja kicsúszott. Hátratántorodott, beleakadt a zsákokba, és csúnyán a korlátnak ütötte a csípőjét. A keze végighorzsolta a durva falat, a bőr felszakadt.
— Meghibbantál! — visította a földön ülve, miközben a kificamodott bokáját fogta. Az arcán egy vörös csík húzódott, valószínűleg a saját kabátjának cipzárja karistolta meg.
Anna fölé magasodott, mellkasa hevesen emelkedett.
— Még egy szó a szüleimről, és nem csak meglöklek — mondta halkan, rekedt hangon. — Szánalmas vagy, Gábor. Kicsinyes és kapzsi. Fogd a holmidat, és menj vissza anyádhoz.
Felkapott egy zsákot, és odadobta elé. A csomag a vállának csapódott. Gábor szemében most először valódi félelem villant. Megértette, hogy ez a nő már nem az, akit sarokba lehet szorítani.
— Tűnj el. Most azonnal.
Gábor nyögve, a fájó lábát húzva kezdte összeszedni a zsákokat. A magabiztossága, a fölényeskedése és az anyai támogatásba vetett hite hirtelen szertefoszlott. Ott maradt egyedül, megalázva a lépcsőház kövén.
Anna becsapta előtte az ajtót.
Gábor végül taxival ment a szüleihez. Otthon igyekezett úgy előadni a történetet, mintha egy beszámíthatatlan feleség támadta volna meg. Az apja azonban csendben végighallgatta, majd amikor szóba került az „ötvennégyezer forintos visszatérítés”, súlyos tekintettel nézett rá.
— A saját unokaöcséd után pénzt kértél a feleségedtől? — kérdezte lassan.
— De hát én is költöttem rá…
— Nem viselkedtél férfiként, fiam — zárta le az apja, majd kiment az erkélyre rágyújtani.
Erzsébet igyekezett a fia körül sürögni, fertőtlenítette a horzsolását, mentegette őt, de Gábor még az ő pillantásában is észrevette a csalódottság árnyékát.
Ott ült a régi gyerekszobájában, a bankszámláján az összeggel, amit olyan elszántan követelt, mégis mindent elveszítve. Nem volt felesége. Nem volt otthona. A lába sajgott, a büszkesége romokban hevert.
Megnyerte a csatát a pénzért — de elveszítette az egész életét.
És amikor felidézte Anna tekintetét az ajtó becsukódása előtti pillanatban, pontosan tudta: azon már semmi sem változtathat.