Balázs még hozzátette, hogy nemcsak telefonon próbálta elérni a nőt, hanem mindenhonnan letiltotta őt. Felhívta a barátnőit, ismerősöket keresett meg, munkahelyeket járt végig, hátha valaki tud róluk valamit.
— Azt hittem, beleőrülök — mondta rekedten.
A következő pillanatban ideges mozdulattal előkapta a pénztárcáját, kivette az útlevelét, és kinyitotta annál az oldalnál, ahol a gyermeke adatai szerepeltek. Előhúzott egy hivatalos papírt is, az apaságot igazoló okiratot, amit szemmel láthatóan mindig magánál hordott.
— Soha nem mondtam le róla. A fiamról nem — szögezte le.
Anna hallgatta, és úgy érezte, mintha egy hatalmas súly gördülne le róla. Az elmúlt hetek feszültsége lassan szétoszlott benne, mégis maradt utána valami furcsa űr. A kisfiúhoz közben szinte észrevétlenül kötődni kezdett. Úgy nézett rá, mintha a saját családjának folytatása lenne.
— Vidd el — mondta halkan. — Ő hozzád tartozik.
Visszamentek a lakásba. Balázs döbbenten állt a nappali közepén, amikor megtudta, hogy Dóra egyszerűen ott hagyta náluk a gyereket. Zavartan hálálkodott, pénzt akart adni, de a ruhája és az egész megjelenése inkább arról árulkodott, hogy neki magának is segítségre lenne szüksége.
Gábor ezzel szemben szemmel látható megkönnyebbüléssel fogadta a fejleményt. Szinte túláradó lelkesedéssel kapott csavarhúzó után, és olyan igyekezettel kezdte szétszerelni a kiságyat, amilyet otthoni teendők közben ritkán lehetett látni tőle.
— Na, végre minden a helyére került! — ismételgette, miközben a gyerek holmiját a folyosóra hordta. — Meglett az apja, rend van a világban.
Anna odaadott mindent, amit a kisfiúnak vett: apró ruhákat, bontatlan pelenkacsomagokat, játékokat. Figyelte, ahogy Balázs ügyetlen, mégis óvatos mozdulatokkal tartja a karjában a fiát, és biztos volt benne, hogy a gyerek jó kezekbe kerül. A férfi tekintetében ott volt az a fajta szeretet, amit nem lehet megjátszani.
Amikor az ajtó bezárult mögöttük, a lakásban hirtelen dermedt csend lett. Anna az előszobában lévő puffra roskadt, még a kabátját sem volt ereje levenni.
Gábor kisvártatva kilépett a konyhából egy papírlappal és a telefonja számológépével.
— Na, most hogy túl vagyunk rajta, beszéljünk a lényeges dolgokról — kezdte élénken. — Kiszámoltam pár tételt. A húgod és az a fickó gyakorlatilag a mi pénzünkből éltek itt. Villany, víz, fűtés. A tartalékunkból vettél élelmet a gyereknek. És akkor az idegeimről még nem is beszéltem.
Anna lassan felnézett rá.
— Mire célzol, Gábor?
— Arra, hogy Balázsnak rendeznie kell ezt a tartozást. Ha nem ő, akkor te. Ötvennégyezer forintról van szó — bökött a kijelzőre. — A kiságy fele, pelenkák, étel, két hét rezsije. És az én idegi amortizációm. A pénznek vissza kell kerülnie a családi kasszába. Az én számlámra.
Anna úgy nézett rá, mintha most látná először. Egy idegen férfi állt előtte, nem az, akihez férjhez ment.
— Komolyan pénzt akarsz kérni egy apától, aki most találta meg a fiát, és láthatóan minden fillérért megdolgozik? Vagy tőlem, amikor már így is mindent beleadtam?
— Teljesen mindegy, honnan érkezik — felelte hűvösen. — Te hoztad ide ezt az egész cirkuszt, te rendezd is. Nem fogok más gyerekéért fizetni. Ha holnap estig nincs nálam az összeg, összepakolok, és hazaköltözöm a szüleimhez. Aztán beadom a válópert. Nem maradok olyan nő mellett, aki herdálja a pénzt és nem tiszteli a férjét.
Ezzel sarkon fordult, bevonult a hálóba, és kulcsra zárta az ajtót.
Anna másnap Júlia konyhájában ült. A mindig nevetős, vörös hajú barátnő most komoran hallgatta végig a történetet. A férje, Péter, magas, szűkszavú ember, csendben a kávégéppel bajlódott.
— Ötvennégyezer? — kérdezett vissza Júlia hitetlenkedve. — A saját unokaöccséért, akit etettél?
— Szerinte ez egy rosszul sikerült befektetés volt — felelte Anna fáradtan. — Azt mondja, megloptam.
Péter letette elé a csészét, majd komoran megszólalt:
— Tavaly anyósom macskája súlyosan megbetegedett. Vérrög. A műtét harmincezer forintba került. Tudod, hogy allergiás vagyok a macskákra, mégsem volt kérdés. Láttam, mennyire szenved. Odaadtam a félretett pénzemet, amit horgászbotra gyűjtöttem. A macska végül elpusztult. De egy percig sem bántam meg. Mert nem az állatról szólt, hanem arról, hogy emberek vagyunk.
A szavai súlyosan nehezedtek Anna gondolataira. Péter egy állatért áldozott a család békéjéért, Gábor pedig számlát állított ki egy élő gyerek után.
— Elment? — kérdezte Júlia halkan.
— Igen. Azt mondta, csak akkor jön vissza, ha az összeg az asztalon lesz. Vagy a számláján.
— És most mi lesz? Válás?
Anna bólintott.
— Igen. De előbb kifizetem. Nem fogja a fejemhez vágni, hogy tartozom neki. Nem hagyok neki semmilyen ürügyet.
Elővette a telefonját, belépett a banki alkalmazásba. A hitelkártyája üres volt, de régóta ajánlottak neki gyors személyi kölcsönt. Megnyomta az igénylés gombot. A jóváhagyás szinte azonnal megérkezett.
Ötvennégyezer forint.
Átutalás telefonszám alapján.
A közlemény rovatba csak ennyit írt: „Fulladj bele.”
— Megőrültél — suttogta Júlia. — Miért nem hagyod egyszerűen ott?
— Ez a szabadság ára — felelte Anna nyugodtan. — És meglepően alacsony. Visszavásárolom az életemet.
Felállt az asztaltól. Az a régi, alkalmazkodó feleség mintha eltűnt volna. A helyén valaki más állt: egy nő, aki képes lezárni mindent, ami méltatlan.
Útközben még elment Balázshoz és Márkhoz. A férfi egy apró, egyszobás lakást bérelt. Szerény volt, de rendezett. A kisfiú abban a kiságyban aludt, amit tőlük vittek el. Balázs fáradtnak és bizonytalannak tűnt, ugyanakkor a tekintetében ott izzott az elszántság.