Aznap este azonban újabb látványos változás következett be. Gábor teljesen kivonult a közös életükből. Nem ült le többé Annával vacsorázni, külön bevásárolt magának, és a hűtő egyik polcát demonstratívan kisajátította. A joghurtjait katonás rendben sorakoztatta fel, mintha egy láthatatlan határvonalat húzna kettőjük közé. Minden mozdulatából fagyos undor és kényszeredett tűrés sugárzott.
Egyik este csöngettek. Az ajtóban Erzsébet állt, Gábor anyja. Magasra tupírozott frizurája és mindent átlátni vélő, éles tekintete most is azt üzente: ő pontosan tudja, hogyan kellene másoknak élniük.
— Szervusz, Annám — lépett be anélkül, hogy igazán meghívást várt volna. — Gábor mondta, hogy nálatok… változások történtek.
— Jó estét, Erzsébet. Így alakult. Jöjjön beljebb, főztem teát.
A konyhában telepedtek le. Gábor ki sem jött a szobából, mintha az anyja érkezése előre megbeszélt jelenet lett volna, amelyben neki csupán a hallgatag háttérszerep jut.
Erzsébet lassan kavargatta a teáját, pedig cukrot nem tett bele.
— Anna, nem kertelnék — kezdte kimérten. — A fiam szenved. Ez a lakás pedig hirtelen bölcsődévé változott.
— Ez csak átmeneti helyzet. Dóra elő fog kerülni…
— És ha mégsem? — vágott közbe élesen. — Nézzünk szembe a valósággal. A húgod felelőtlen. Akkor bukkan fel, amikor pénzre van szüksége. Készen állsz feláldozni a házasságodat egy más gyerekéért?
Anna tekintete megkeményedett.
— Márk nem idegen. A testvérem fia. A szüleim unokája.
— Akik, Isten nyugosztalja őket, bizonyára nem erre számítottak a kisebbik lányuktól — felelte szárazon Erzsébet. — Nem menthetsz meg mindenkit. Nektek Gáborral saját családot kellene alapítanotok, saját gyerekekkel. Miért vállalnátok ezt a… terhet? Add be a gyámhatósághoz. Ma már kulturált intézmények vannak, nem olyanok, mint régen. Gondját viselik, találnak neki nevelőszülőket. Gábor megnyugszik, és élhettek tovább rendesen.
Anna sokáig hallgatott. Ez az asszony mindig szigorú volt, de igazságosnak hitte. Most azonban a szavaiból dermesztő számítás áradt.
— Nem adom intézetbe Márkot — mondta halkan, de rendíthetetlenül. — Én neveltem fel Dórát a szüleink halála után. Pontosan tudom, milyen érzés feleslegesnek lenni.
— Ez nem nemesség, hanem makacsság — szorította össze ajkát Erzsébet. — Mindenkinek bizonyítani akarsz, aztán majd ott maradsz egyedül. Gábor érzékeny lélek, nem fogja ezt sokáig tűrni.
Anna keserűen felnevetett.
— Érzékeny? Két hete úgy tesz, mintha a gyerek nem is létezne. Meg sem kérdezte, van-e mit ennünk. Dóra egy fillért sem hagyott itt.
— És miért a fiam fizesse meg a ti családotok hibáit? — csattant fel Erzsébet őszinte értetlenséggel. — Gábornak tervei vannak. Gyűjt az új felszerelésére. Az az ő pénze.
A beszélgetés zsákutcába jutott. Erzsébet végül távozott, maga után hagyva az erős parfüm illatát és egy nehéz, nyomasztó bűntudatot.
Később Gábor is előkerült. Anna épp tápszert melegített.
— Anyának igaza van — vetette oda a nő hátának. — Önző vagy. A saját mártírszereped fontosabb, mint a házasságod.
— És neked mi a fontos? — fordult felé Anna. — A technikai kütyüid? A gyereknek téli kabát kell. A fizetésem elment kiságyra és ételre.
— Oldd meg — vont vállat Gábor, és kivett a hűtőből egy üdítőt. — Előre szóltam. Az én költségvetésemből egy forint sem megy erre a bohózatra.
Anna a férfi széles hátát nézte, és érezte, ahogy benne valami végleg megreped. Nem a szeretet — az már korábban sérült. A tisztelet. Hirtelen egy idegen állt előtte: egy kicsinyes ember, aki számolgatja az aprót, miközben egy kisgyerek segítségre szorul.
A harag lassan, sűrűn kezdett gyűlni benne. Szótlanul etette Márkot, tekintetét a falra szegezve. Ha harcot akarnak, megkapják. De ő nem fog meghátrálni.
A fordulat akkor érkezett, amikor már majdnem teljesen elfogyott a remény.
Hideg, száraz őszi délután volt. Anna a parkban tolta a régi babakocsit, amelyet egy színházi kollégája adott kölcsön. A sárga levelek zizegtek a kerekek alatt. A pénzük vészesen fogyott. Gábor már kenyeret sem vett, inkább kávézókban evett, hogy otthon ne kelljen a „közösből” költenie.
— Anna?
A nő összerezzent. A hang ismerős volt.
Egy magas fiatalember állt előtte kopott bőrdzsekiben. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, kezében gyűrött papírlapot szorongatott. Anna azonnal felismerte: látta már a fényképét, amelyet Dóra küldött évekkel korábban.
— Balázs?
A férfi bólintott, tekintete a babakocsira siklott. Arcán egyszerre tükröződött félelem és kimondhatatlan öröm.
— Megtaláltalak… Elmentem a lakásotokhoz, a szomszéd mondta, hogy a parkba jöttél. Ő az?
Leguggolt a kocsi mellé. Márk aludt. Balázs kinyújtotta a kezét, de az utolsó pillanatban visszahúzta, mintha attól tartana, hogy az egész csak káprázat.
Anna óvatosan figyelte.
— Dóra azt mondta, a gyerek apja elhagyta őket.
Balázs felkapta a fejét.
— Elhagytam? Három hónapig kerestem őket! Összevesztünk, igaz. Nem akartam hitelt felvenni arra az autóra, amit követelt. Azt mondtam, inkább a fiunk jövőjére gyűjtsünk, lakásra, nem látszatra. Hisztizett, és amíg műszakban voltam, összepakolt, eltűnt. Letiltott mindenhol…
Szavai elcsuklottak, de a szemében elszántság égett. Anna ekkor érezte először hosszú hetek óta, hogy talán mégsem maradt teljesen egyedül ebben a küzdelemben.