— Kezd ez a lakás átjáróházzá válni, Anna, és ez egyáltalán nincs ínyemre — jelentette ki Gábor a nappali közepén állva, karját összefonva a mellkasa előtt. Tekintete végigsiklott a sarkokon, mintha port vagy rendetlenséget keresne, ám újra és újra megakadt a kanapé mellett heverő, oda nem illő tárgyon: egy nagy sporttáskán.
— Gábor, kérlek, ne az ajtóban kezdjük ezt — mondta fáradtan Anna, miközben letette a bevásárlószatyrokat. A színházban dolgozott parókakészítőként; aprólékos munkája végtelen türelmet és csendet igényelt. A halántéka lüktetett az egész napos koncentrációtól. — Ez csak átmeneti állapot. Tudod jól, mi történt.
— Átmeneti? — húzta el a száját a férfi. A hangja élesebben vágott, mint a fémcsikorgás. — Az az átmeneti, ha csöpög a csap. De az, hogy a drágalátos húgod idepasszol egy egyéves gyereket, aztán köddé válik, az nem helyzet, hanem katasztrófa. Nem készültem fel arra, hogy hirtelen apaszerepbe kényszerüljek. Megbeszéltük, hogy legalább három évig nem vállalunk gyereket. Most a munkáimra kell figyelnem, hangszereket hangolok, precíz beállítás kell, nem gyereksírás.
— Alszik — suttogta Anna, és a hálószoba résnyire nyitott ajtaja felé intett. — Dóra azt írta, el kell rendeznie néhány dolgot. Pár nap, és visszajön.
— Pár nap? — Gábor közelebb lépett, arcán undorral vegyes hitetlenség jelent meg. — Te ezt tényleg elhiszed? Egyszer már faképnél hagyott téged. Eladatta veled a szülői lakást, felmarkolta a pénzt, aztán eltűnt. Most meg azt gondolja, hogy te vagy az örök menedék?
Anna szó nélkül a konyhába ment, nehogy elszakadjon benne valami. Gábor szavai fájtak, mert volt bennük igazság. Dóra mindig is kiszámíthatatlan volt, mint egy hirtelen támadt vihar. Hét év volt köztük. Amikor a szüleik autóbalesetben meghaltak, Anna alig múlt tizennyolc. Foggal-körömmel küzdött, hogy ne kerüljön a húga állami gondozásba. Félretette a nappali tagozatos tanulmányait, munkát vállalt, éjszakánként parókákat ragasztott, hogy eltartsák magukat.
Aztán Dóra felnőtt, és követelte a részét az örökségből. A háromszobás lakás eladása szíven ütötte Annát, mégis belement. A pénz felét Dóra vitte, majd felszívódott. Anna pedig hitelt vett fel erre a kétszobásra, ahol most álltak, és évekig kuporgatva törlesztett.
Később ismerte meg Gábort. Megfontolt, higgadt férfinak tűnt. Orgonákat hangolt — ritka, különleges szakma —, művelt volt és kiegyensúlyozott.
Egészen mostanáig.
A hálóból sírás hallatszott. Olyan vékonyka, kétségbeesett hang, amely azonnal betöltötte a lakást. Gábor látványosan felsóhajtott, felvette a drága zajszűrős fejhallgatóját, és hátat fordítva a számítógépéhez ült.
Anna bement a szobába. A kisfiú a kölcsönkapott kiságyban állt — a szomszédoktól szerezte egy óra alatt —, és felé nyújtotta a karját. A szemében ismerős tekintet csillant. Az apjáé. Ugyanaz a zavart, mégis jóságos pillantás.
— Semmi baj, kicsim — ölelte magához. — Itt vagyok.
A konyhaasztalon találta a cetlit, amikor hazaért, még mielőtt Gáborral beszélt volna. Dóra kapkodó betűi: „Anna, bocsáss meg. Balázs elhagyott, nincs pénzem, nincs hova mennem. Idő kell, hogy talpra álljak. Te erős vagy, mindig az voltál. Vigyázz Márkra. Most ne keress. Jelentkezem.”
Se pelenka, se váltóruha, csupán a sporttáska néhány kifakult rugdalózóval.
Anna ringatta a kisfiút, miközben benne a félelem és a szánalom furcsa elegye kavargott. Végre kezdett egyenesbe jönni az élete. Kifizette a hitelt, előléptették a műhelyben. Gáborral kirándulást terveztek a hegyekbe. Most pedig minden felborult.
Gábor benézett a konyhába, egyik füléről félrehúzva a fejhallgatót.
— Ha ez a… vendég egy hétnél tovább marad, elköltözöm anyámhoz. Nem fenyegetés, Anna, tény.
Nem emelte fel a hangját. Száraz, tárgyilagos közlése még ijesztőbb volt, mint egy kiabálás.
— Ő a keresztfiam. A családom. Mit tegyek vele? Adjam intézetbe? Tudod, mit jelent az.
— Nem az én családom — vágta rá. — És nem az én felelősségem. Eleget áldoztál már a húgodért. Nem kell újra mártírt játszanod az én életem rovására.
Visszatette a fejhallgatót, és magára hagyta őket. Anna ott állt a szoba közepén, karjában a tejillatú, kiszolgáltatott gyerekkel. Valahol mélyen, ahol eddig a lágyság lakozott, most kemény, hideg elszántság született. Nem hagyja cserben a fiút. Akkor sem, ha emiatt mindent elveszít.
Két hét telt el. A napok összefolytak: munka, rohanás haza, a szomszédasszony mint ideiglenes bébiszitter, pelenkázás, etetés, altatás. És közben a lakásban állandósult a Gábor felől áradó jeges távolságtartás.
Az ígéretét betartotta, de a maga módján. Nem költözött el azonnal, hanem valami egészen mássá vált ebben a közös otthonban.