— Amint rájövök, hová tüntette el a pénzét, azonnal elindítod a válást. Megszerzünk mindent, ami jár — legalább a vagyon fele a miénk lesz, és végre úgy élhetünk, ahogy mindig is terveztük. Szeretlek! — fejezte be Gergő a hívást.
A telefon kijelzője elsötétült. Letört egy darabot a szárított halból, komótosan rágni kezdte, majd hirtelen ököllel az asztalra csapott, és dühében minden elképzelhető szitkot Márkra zúdított.
A bár félhomályában egy jelentéktelen külsejű férfi ült a szomszéd asztalnál. Látszólag közömbösen kortyolgatta az italát, de amikor Gergő elhallgatott, felállt, fizetett, és észrevétlenül Márk autója felé indult.
— Egyelőre semmi biztosat nem tudok, Katalin. Most mennem kell, később visszahívlak — zárta rövidre a beszélgetést Márk, majd nyugodt mozdulatokkal folytatta a reggeli készülődést.
A lakás szokatlanul csendes volt: Nóra már nem volt otthon. A férfi megreggelizett, aztán bement az irodába, hogy kézben tartsa a céget, amelyről mindenki azt hitte, továbbra is stabilan működik. Délután azonban olyan fordulat várta, amire még ő sem számított.
Ahogy hazaért, azonnal feltűnt neki, hogy néhány értékes holmi eltűnt. Először csak egy-két apróság hiányzott, de minél alaposabban nézett körül, annál több minden veszett nyoma.
— Nóra, hol vannak az óráim? És a golfütőim? A krokodilbőr aktatáskámat is keresem! — egyre idegesebben járta végig a szobákat.
A nappaliban Nóra ült a kanapén, előtte pénzkötegek hevertek. Nyugodtan számolgatta az ötezres bankjegyeket.
— Eladtam őket, Márk. Valamiből fenn kell tartanom magam — felelte tárgyilagos hangon.
— Eladtad? A golfkészletemet? A gyűjteményes óráimat? Ezt most komolyan mondod? — Márk arca vörös lett a dühtől.
— Most nem a golfozás a legfontosabb. Inkább azon gondolkodj, hogyan hozod rendbe a vállalkozásodat. Az időt megnézheted a telefonodon is. Nem a luxus ideje van — vágott vissza hűvösen.
— Egy dolgot árulj el! Miért csak az én tárgyaim tűntek el? A te gardróbod tele van méregdrága táskákkal. Ha azokat adnád el, abból akár egy budapesti lakás is kijönne! — Márk ökölbe szorította a kezét, és alig tudta fékezni magát.
Legszívesebben ordított volna, de sosem emelt kezet nőre. Ez volt az egyetlen határ, amit még haragjában sem lépett át.
— Az én dolgaimnak ehhez semmi közük. A te problémád, nem az enyém — felelte Nóra, miközben benedvesítette az ujját, és tovább számolta a pénzt.
— Hárommillió-nyolcszázezer forint. Az első hónapra elegendő lesz — mosolyodott el elégedetten, majd gondosan a táskájába csúsztatta a kötegeket.
— Hogy érted, hogy neked elég? És én? Velem mi lesz? — csattant fel Márk. — Ráadásul hogy adhattad el mindezt ennyiért? Csak az órák többet értek hétmilliónál!
— Már mondtam: oldd meg egyedül. Én gyenge, kiszolgáltatott nő vagyok, aki miattad már második napja idegösszeomlás szélén áll. És ne felejts el segíteni anyámnak sem. Egész nap sírt a telefonba… — jegyezte meg jeges pillantással.
Felkapta a kocsikulcsot, és néhány perc múlva már el is hajtott.
Márk tehetetlen dühvel tárcsázta Gergőt, és találkozót kért tőle a megszokott bárban.
— Teljesen megőrült — kezdte keserűen. — Úgy bánik velem, mintha senki lennék. Eladta a cuccaimat a hátam mögött… Pedig tudtam, hogy csak a pénzem érdekli…
Belekortyolt a sörébe, majd szomorúan a barátjára nézett.
— Azért ne felejtsd el, hogy akkor szeretett beléd, amikor még semmid sem volt — válaszolta óvatosan Gergő. — Öt éven át melletted állt, hitt benned.
Kis szünet után hozzátette:
— Nem mentegetem, amit tett, de talán érdemes lenne megérteni, mi zajlik benne.
— Nincs itt mit elemezni — legyintett Márk, és a kezében lévő szárított hallal hadonászott. — Egyszerűen hálátlan. Teljesen más reakcióra számítottam.
— Milyenre? — kérdezte Gergő, miközben újabb két korsó sört rendelt.
— Azt hittem, mellém áll, bátorít. Hogy azt mondja: „Veled vagyok, együtt megoldjuk.” Ehelyett csak szemrehányásokat kaptam. — Márk tenyerébe temette az arcát, és üres tekintettel figyelte a pincéreket.
— Adj neki időt — próbálta csillapítani Gergő. — Lehet, hogy egyszerűen sokkot kapott. Pár nap múlva talán másként viselkedik majd.
— Tudod, azért találtam ki ezt az egészet, mert fél éve folyamatosan eltávolodik tőlem. Mindennel elégedetlen, állandóan panaszkodik. Az ajándékokat természetesnek veszi… — Márk a poharában örvénylő borostyánszínű italt bámulta. — Azt gondoltam, ez a próba választ ad mindenre. Ha nem áll mellém, akkor vége. Egy hónapig dolgoztunk az ügyvédekkel, hogy válás esetén semmit se kapjon.
Rápillantott az órájára, majd határozott mozdulattal felállt.
— Mennem kell, még van pár elintéznivalóm — mondta, kifizette a számlát, és búcsút intett Gergőnek.
Az ajtó alig csukódott be mögötte, amikor Gergő máris a telefonjáért nyúlt, és idegesen tárcsázni kezdett.