— …saját magatokat sétáltok bele.
Gábor közben beadta a válókeresetet. Nem én sürgettem — a saját elhatározásából tette. Az első megállapodásban lemondott a lakásra vonatkozó minden igényéről. Aláírta. A másolat nálam van.
— Ő nem…
— Nem nézte át, mit szignóz. Ahogy soha.
Andrea arcából kifutott a vér.
— Tőrbe csaltad!
— Elé tettem az iratokat. Ő döntött úgy, hogy vakon bízik.
Felpattant. A keze remegett.
— Szörnyeteg vagy, Katalin.
— Lehet.
— A testvéred vagyok!
— Az a testvér, aki lefeküdt a férjemmel, és ki akart túrni a saját otthonomból.
— Ez nem ugyanaz!
— Miben más?
Nem felelt. Nem is tudott.
— Menj el, Andrea.
— Ennek még nincs vége!
— De igen. Pontosan itt zárul le. Az ügyvéded — tudod, Gábor „régi barátja” — már megkapta az összes papírt. Elég eszes ember. Elmagyarázza majd nektek.
Kiviharzott. Az ajtó csattanása visszhangzott a folyosón.
Egyedül maradtam a lakásban, amely mindig is az enyém volt.
Anyu fényképére néztem a komódon.
— Köszönöm — mondtam halkan.
A képen mosolygott. Mindig tisztában volt vele, milyen Andrea természete.
Mégis szerette.
De engem védett meg.
Gábor egy hét múlva elköltözött. Andreához, a bérelt kis garzonba. Negyvenhét négyzetméteren ketten.
Erzsébet mesélte, hogy naponta veszekednek. Andrea az „idióta, aki mindent aláírt” miatt ordít, Gábor meg visszakiabál.
Nem kárörvendek.
Alig.
A lakást nem adtam el. Felújítottam — a magam ízlése szerint. Kidobtam a kanapét, amelyen húsz éven át horkolt. A falakat olyan színűre festettem, amitől ő falra mászott.
Most reggelente az ablaknál kávézom, és a belső udvart figyelem.
Néha meglátom Erzsébetet. Integet.
Nemrég felkiáltott lentről:
— Katalin, büszke lehetsz magadra!
Visszaintegettem.
Anyának igaza volt.
Amikor minden összeomlani látszik, bontsd fel a borítékot.
Én megtettem.
És helyrebillent a világ.
Utóirat: Andrea a múlt héten hívott. Sírt. Azt mondta, Gábor lelépett valami Eszterhez. Pénzt kért.
Azt feleltem:
— Nem.
És letettem.
Ez volt a helyes nem. Talán az első igazán kimondott szó az életemben.