— Gábor, könyvelő vagyok. Három évtizede számokkal dolgozom. Azonnal észreveszem, ha egy mérleg nem stimmel. És azt is, ha valaki hazudik.
Elsápadt.
— Katalin…
— Nem írom alá.
— Akkor találkozunk a bíróságon.
— Legyen így.
Tegnap felhívott Andrea.
— Kati, átugorhatok? Beszélnünk kell.
— Gyere.
Kicsípve érkezett, kezében egy üveg borral.
— Próbáljuk meg úgy, mint régen, testvérként — kezdte. — Sértegetés nélkül, őszintén.
— Rendben.
Leült velem szemben, töltött, belekortyolt.
— Tudom, hogy tudsz rólam és Gáborról.
— Tudok.
— Sajnálom őt. Te már rég nem szereted.
— Nem.
— Akkor engedd el. A lakás… találsz másikat. Okos nő vagy. Nekem viszont nincs hová mennem, Kati. Negyvenhárom évesen egy bérelt garzonban tengődni megalázó.
Néztem őt.
A testvéremet, aki gyerekkorunkban eldugta a füzeteimet dolgozat előtt.
Aki az első barátomnak azt suttogta, hogy „furcsa vagyok”, és titokban naplót írok róla.
Aki anyánk temetésére sem jött el, mert „lelkileg képtelen volt rá”.
— Andrea, emlékszel anya végrendeletére?
— Hogyne. A lakás a tiéd lett. Igazságtalan, de…
— Nem csak a végrendelet létezett.
Megmerevedett.
Elővettem az iratokat a mappából.
— Ez meg micsoda?
— Ajándékozási szerződés. Fél évvel anya halála előtt írta alá.
— Nem értem…
— A lakást még életében nekem adta. A végrendelet csupán biztosíték volt. Jogilag 2021 óta kizárólag az enyém.
— És?
— Nem számít közös vagyonnak. Semmilyen formában. Akkor sem, ha Gábor vagyonokat költött volna a felújításra. Ajándék volt. Az én tulajdonom. A bíróságon ennek nincs más olvasata.
Andrea a papírt bámulta.
— Ez hamisítvány.
— A közjegyző él és dolgozik. Nyugodtan kérdezd meg.
— Anya ilyet nem tett volna…
— Dehogynem. Pontosan tudta, kivel áll szemben.
Hallgatott.
Aztán halkan:
— Te mindvégig tudtad.
— Három hónapja.
— És nem szóltál?
— Vártam.
— Mire?
Elmosolyodtam. Hónapok óta először.
— Arra, hogy végre saját magatokat hozzátok ebbe a csapdába.