— A hátamon akarnak felkapaszkodni a mennyországba?! Nem vagyok én pénzautomata! — fakadt ki Márk félhangosan, majd csengőt nyomott a bejárati ajtón, mintha ezzel is le akarná vezetni a benne fortyogó indulatot.
— Szívem, történt valami? Olyan furcsa ma a hangulatod — fogadta Nóra aggódva, már az első pillanatban észrevéve, hogy a férfi arca komorabb a megszokottnál.
— Beszélnünk kell — felelte Márk kurtán, és még a kabátját sem vetette le, úgy lépett be a nappaliba. A fényűző berendezés, a márványpadló és a hatalmas üvegfelületek élesen elütöttek az arcára kiülő sötét árnyéktól.
— Megijesztesz. Mi történt? — torpant meg Nóra az ajtófélfában, miközben jeges szorítás futott végig a gerincén.
— Komoly baj van a cégnél… — Márk fáradt mozdulattal rogyott bele az egyik fotelbe, és tenyerébe temette az arcát. — Az egyik legnagyobb beruházásunk összeomlott. Óriási veszteséget könyvelhetünk el.
— Összeomlott? Ezt hogy érted? Mekkora a kár? — kérdezte a nő, mellé telepedve, és megszorította a kezét.
— Ma el kellett küldenem az alkalmazottak felét. Egyszerűen nincs miből fizetnem őket. A projekt, amelybe a befektetők pénzét tettük… a város leállította. Állítólag szabálytalanságokat találtak az engedélyeztetésnél. — Kerülte Nóra tekintetét, inkább a padló fényes erezetét bámulta, mintha ott keresne menekülőutat.
— Ez ránk nézve mit jelent? — kérdezte óvatosan Nóra, bár a szíve már vadul vert.
— Van egy rossz és egy… kevésbé rossz hírem. Melyiket akarod előbb hallani? — próbált higgadtnak tűnni, de hangja feszült volt.
— Kezdd a rosszal.
— A számláimat zárolták. Szinte semmihez nem férek hozzá. Ma reggel kihallgattak… — mondta tompán.
— És ezek után mi számít jó hírnek? — kérdezte hitetlenkedve Nóra.
— Az, hogy nem indítanak ellenem büntetőeljárást. Nem kerülök rács mögé — erőltetett mosollyal próbálta oldani a helyzetet.
— Igazán megnyugtató — felelte fanyarul a nő, majd a bárpulthoz lépett, és töltött magának egy nagy adag single malt whiskyt.
— De mégis miből élünk, ha minden pénzünk befagyasztva? Amikor belevágtál ebbe az építkezési őrületbe, erre nem gondoltál? — Egy hajtásra kiürítette a poharat.
— Nem láttam előre, hogy idáig fajul a dolog — rázta a fejét Márk.
— Márk! — csattant fel Nóra indulatosan. — A pulyka is vígan sétálgat, amíg be nem teszik a sütőbe!
— A havi keretünk nagyjából háromszáz-ötszázezer forint körül lehet… pontos számot még nem kalkuláltam — mondta a férfi, és az ablakon túl magasodó három sudár fenyőt figyelte a kertben.
— Tessék?! Ennyiből? — emelte fel a hangját Nóra. — Nekem önmagában több mint ötszázezer forintba kerül egy hónap! Manikűr, kozmetika, személyi edző, sofőr, ruhák… És akkor még visszafogtam magam!
Újratöltötte a poharát, és ismét felhajtotta.
— Ne igyál ennyit — szólt rá Márk. — Holnap migréned lesz. Ráadásul ilyen drága italt hamarosan nem engedhetünk meg magunknak.
— Meddig tart ez az egész? Meddig kell nélkülöznünk? — kérdezte ingerülten.
— Nem tudom. Most teljes a bizonytalanság. Idő kell, mire átlátom a helyzetet — felelte, és ő is belekortyolt az italába.
— Idő? Te ezt nevezed tervnek? Miattad most spórolnunk kell, mint valami csődbe ment család! — A pohár hangosan koppant az asztalon.
— Legalább nincs gyerekünk — jegyezte meg keserűen. — Mit mondtam volna neki? Hogy apa elszámolta magát?
Ezzel Nóra szó nélkül bevonult a hálószobába, és becsapta maga mögött az ajtót.
— Pont erre számítottam — mormolta Márk halvány, keserű mosollyal. — Kíváncsi vagyok, mit szól majd ehhez az édesanyja…
Másnap kora reggel a telefon csörgése riasztotta fel. Katalin sosem aludt sokáig. Miután elolvasta lánya drámai hangvételű üzenetét, amelyben részletesen beszámolt „új, szerény életkörülményeikről”, azonnal tárcsázta Márkot.
— Mit jelentsen az, hogy mostantól szegények vagytok? — támadt rá köszönés nélkül. — És ki fogja fizetni a lakáshitelemet?
— Vegyen fel átmeneti kölcsönt a banktól, amíg rendezem az ügyeimet. Vagy adja el a régi lakást, úgyis üresen áll — válaszolta álmosan Márk, miközben az ágyban ülve nyújtózkodott.
— Hogy merészelsz ilyen helyzetbe sodorni? Teljesen elment az eszed? — háborgott Katalin. — Miből éljek most? Te szerencsétlen építési vállalkozó, mire gondoltál, amikor ebbe belefogtál? Olyan kényelmesen éltünk!
— Az, hogy Győrbe költöztettem magukat, az én jóindulatom volt. Volt egy kis szabad tőkém, segítettem. Nem volt kötelességem — felelte Márk hűvösen, kihangosította a telefont, és a fürdőszobába indult fogat mosni.
— Nem volt kötelességed?! Te ezeket a házakat úgy adod-veszed, mint a friss kiflit, és most azt mondod, nincs pénzed? — csattant fel Katalin hangja élesen a kagylóból.