Ilona szavai úgy csattantak, mint egy pofon.
— Mi emeltünk be ebbe a családba! Péter feleségül vett, pedig válogathatott volna, nem kellett volna téged választania!
Ez volt az a pillanat, amikor Eszterben végleg elszakadt valami. Lassan felállt a kanapéról, kihúzta magát, és olyan hangon szólalt meg, amelyben nem volt sem remegés, sem bizonytalanság — csak régóta visszafojtott igazság.
— Tudja mit, Ilona? Ebből elég volt. Évek óta úgy kezelnek engem, mintha csak megtűrt alkalmazott lennék a saját életemben. Mindig nekem kellett alkalmazkodnom, rohannom, segítenem. A szabadnapjaimat az önök unokáira fordítottam.
Vett egy mély levegőt.
— A fizetésemből az önök problémáit oldottam meg. Az idegrendszerem az önök hangulatingadozásait viselte. És közben állandóan azt hallgattam, hogy legyek hálás, amiért „befogadtak”. Hát köszönöm szépen — nem kérek többet ebből a nagylelkűségből. Nem akarok egy ilyen család része maradni.
Péter idegesen közbevágott:
— Eszter, ez már túlzás. Anya csak az unokák miatt aggódik…
Eszter felé fordult. A férfi megtorpant. A felesége tekintetében most nem sértettség csillogott, nem könnyek gyűltek, hanem valami hideg és megmásíthatatlan.
— Péter, az édesanyád nem az unokákért aggódik. A befolyásáért aggódik feletted. Ezt te is pontosan tudod. Csak kényelmesebb úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mint egyszer az életben kimondani neki, hogy „nem”. Te mindig a könnyebb utat választod. És ennek az árát én fizetem meg.
— Hogy beszélhetsz így! — csattant fel Lilla. — Péter, hallod? Sértő módon beszél anyáról!
Eszter azonban már nem reagált. Bement a hálóba, előhúzta a gardróbból az utazótáskáját, és nyugodt mozdulatokkal pakolni kezdett. Nem kapkodott. Nem sírt. Gondosan összehajtotta a ruháit, mintha csak egy hétvégére indulna. A nappaliból átszűrődő felháborodott hangokat egyszerűen kizárta.
Péter utána sietett.
— Eszter, kérlek, hagyd abba! Hová mész?
— A nyaralóba — felelte higgadtan, miközben behúzta a cipzárt. — A sajátomba. Szükségem van időre, hogy átgondoljam az életemet.
— De hát meg kellene beszélnünk…
— Már rengeteget beszéltünk, Péter. És minden alkalommal őket választottad. Talán most megtapasztalhatod, milyen az, amikor velük maradsz, de nélkülem. Lehet, hogy akkor végre megérted, mennyit jelentett, hogy itt voltam.
Felkapta a táskát, és kilépett a szobából. A nappaliban Ilona és Lilla várták, feszülten, ellenségesen.
— Menj csak! — vetette oda Lilla gúnyosan. — Ülj ki a kis házadba egyedül! Péter majd talál magának olyan feleséget, aki tudja, mi a tisztelet!
Ilona sóhajtott egyet, színpadias szomorúsággal.
— Mindig éreztem, hogy nem lesz belőle rendes asszony. Önző és haszontalan. Még gyereket sem tudott adni a fiamnak.
A szó — „gyereket sem” — kegyetlenebbül vágott, mint bármi addig. Eszter és Péter három éven át próbálkoztak. Vizsgálatok, kezelések, reménykedés, majd csalódás hónapról hónapra. Ilona mindezt tudta. És mégis ezt a sebet tépte fel.
Eszter megállt az ajtóban. Lassan visszafordult.
— Tudják, mi a legnagyobb baj? — kérdezte csendesen. — Annyira hozzászoktak ahhoz, hogy mindent megkapnak, hogy elfelejtettek adni. Elvárják a szeretetet, de nem tudnak szeretni. Követelik a tiszteletet, miközben senkit sem becsülnek. Előbb-utóbb csak olyan emberek maradnak önök körül, akik ugyanolyan üresek. Én nem akarok ilyenné válni.
Ezzel kilépett, és halkan, de határozottan bezárta maga mögött az ajtót.
A nyaralóig majdnem kétórás út vezetett Miskolcról. Eszter a régi, de megbízható autóját vezette — azt, amelyet még a házasság előtt vett. Az országút mentén erdők, mezők és apró falvak suhantak el. Minden egyes kilométerrel könnyebbnek érezte a mellkasát, mintha a város zajával együtt a ránehezedő elvárások is lemaradnának mögötte.
Amikor megérkezett, csend fogadta. Kinyitotta a kertkaput, és mélyet szippantott a levegőből. Az orgonabokor illata ugyanúgy lengte körül a kis házat, mint gyerekkorában. A tornácon ugyanaz a lépcső recsegett, az ablakban ugyanazok a csipkefüggönyök lengtek.
Bent felkapcsolta a villanyt. A falakon régi fényképek sorakoztak: a nagymamája fiatalon, a nagyapja egyenruhában, az édesanyja copfos kislányként. Ez volt az a család, ahol nem feltételekhez kötötték a szeretetet. Ahol önmagáért volt érték.
Vizet tett fel forrni, elővette a kredencből a kék virágmintás csészét, amelyből mindig a nagymamája ivott. Leült az ablak mellé, arra a székre, ahol egykor meséket hallgatott.
A telefonja közben szüntelenül rezgett és csengett. Péter hívta újra és újra, szinte negyedóránként, de Eszter csak nézte a kijelző villódzását, és hagyta, hogy a készülék hangja beleolvadjon a nyaraló körüli csendbe.