— Anyu szerint át kellene adnunk nektek a nyaralót, elvégre nektek úgy sincs gyereketek — közölte Lilla már az ajtóból, alig hogy belépett a lakásba.
Szinte ugyanazzal a lendülettel meg is ismételte, amikor teljesen átlépte a küszöböt, mintha valami hivatalos határozatot hirdetne ki.
Eszter a konyhában állt, kezében a vízforralóval. A lobogó víz már rég megtöltötte a kannát, sőt túl is csordult, de ő ezt észre sem vette. A kijelentés úgy érte, mint egy hirtelen csattanó ütés. Lilla az előszobában maradt, kabátját sem vetette le, testtartása inkább emlékeztetett egy végrehajtóra, mint látogató rokonra. Mögötte Ilona álldogált, és látványosan a fal mintáját kezdte tanulmányozni, mintha semmi köze nem lenne az elhangzottakhoz.
A nyaraló. Az a kis ház Gyöngyös mellett, amelyet Eszter fél évvel korábban örökölt a nagymamájától. Fából ácsolt épület, faragott ablaktáblákkal, öreg gyümölcsfákkal a kertben és egy szőlővel befuttatott lugassal. Az egyetlen zug a világon, ahol valóban otthon érezhette magát. Ahol nem kellett alkalmazkodnia Péter családjának elvárásaihoz, és végre fellélegezhetett.
— Meg tudnád mondani, miért kellene odaadnom? — kérdezte végül, amikor letette a vízforralót az asztalra. A hangja higgadt volt, de a keze enyhén remegett.
Lilla hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét.
— Komolyan kérdezed? Két gyereket nevelek. Friss levegőre, kertre van szükségük. Ti alig teszitek be oda a lábatokat Péterrel. Minek álljon üresen?
Ilona ekkor előrébb lépett, és már a nappaliban folytatta, olyan természetességgel, mintha ő lenne a házigazda.
— Eszterkém, ne viselkedj már úgy, mintha nem közénk tartoznál. Egy család vagyunk. Ami az egyiké, az a másiké is. Lillának sokkal nagyobb szüksége van rá a gyerekek miatt. Te mindig olyan megértő voltál.
„Megértő.” Ez a szó minden alkalommal előkerült, amikor kérni akartak tőle valamit. Amikor Lillának „sürgősen” kellett a régi mosógép, mert két gyerek mellett nem lehet kézzel mosni. Amikor pénzt kértek kölcsön fizetésig, amelyből végül sosem lett visszafizetés. Amikor Eszternek szabadságot kellett kivennie, hogy vigyázzon az unokaöccseire, miközben Lilla kozmetikushoz és fodrászhoz járt.
Eszter az órára nézett. Péter hamarosan hazaér. Talán jobb lenne megvárni, együtt megbeszélni. Mégis, belül valami végérvényesen megrepedt. Mintha az évek óta gyűlő apró sérelmek most egyszerre nehezedtek volna rá.
— Nem adom oda — mondta ki végül, tisztán és határozottan.
Lilla felcsattant.
— Az mit jelent, hogy nem? Péterrel egyeztettél egyáltalán?
— A ház az én nevemen van. A nagymamámtól kaptam. Ez az én örökségem, és nem kívánom átengedni senkinek.
Ilona drámai mozdulattal tárta szét a karját.
— Hát miféle gondolkodás ez? Nem segítesz a saját rokonaidon? Majd a fiam elmagyarázza neked, hogyan működik egy rendes család!
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. Péter a megszokottnál korábban ért haza. Először elmosolyodott, amikor meglátta az anyját és a húgát, ám a levegőben vibráló feszültség azonnal lehűtötte.
— Mi zajlik itt? — kérdezte, miközben levette a kabátját.
Lilla egyből mellé lépett.
— Képzeld, a feleséged nem hajlandó odaadni a nyaralót a gyerekeknek! Teljesen önző!
Péter Eszterre pillantott. A tekintetében ott volt az a jól ismert bizonytalanság, amely rendszerint azt jelentette, hogy inkább a családja mellé áll.
— Eszter, gondold át… Nekünk tényleg nincs rá akkora szükségünk. Alig töltöttünk ott időt. Lilláéknak viszont két gyerekük van…
— Lillának férje is van, aki jól keres — vágott közbe Eszter. — Ha nyaralót szeretnének, megvehetik vagy kibérelhetik.
— Bérelni? Amikor van a családban? — háborodott fel Ilona. — Micsoda szégyen! Mit szólnának az ismerősök?
Eszter érezte, ahogy a benne évek óta felgyülemlett indulat felszínre tör.
— És ahhoz mit szólnának, hogy valaki más örökségére tartotok igényt? Az nem kínos?
Ilona arca elvörösödött a dühtől.
— Más öröksége? Ne feledd, hogy te kívülállóként kerültél ebbe a családba, és mindent annak köszönhetsz, hogy befogadtunk!