A hívásokat nem fogadta. Kisvártatva üzenetek kezdtek érkezni. Előbb Pétertől – esdeklő sorok, hogy menjen vissza, ígéretek, hogy majd beszél az anyjával, mindent elsimít. Aztán Lillától – csípős megjegyzések és burkolt fenyegetések. Végül Ilonától – panaszos, lelkiismeret-furdalást keltő mondatok arról, hogy felszökött a vérnyomása, és minden Eszter miatt van.
Eszter egyszerűen kikapcsolta a készüléket.
Az első éjszaka a házban álmatlanul telt. A régi, kissé besüppedt kanapén feküdt, a nagymama foltvarrott takarója alatt, és a mennyezetet bámulta. Gondolatban végigjárta az elmúlt éveket: a házasságát, a megalkuvásait, mindazt, amit szó nélkül lenyelt. Sorra felidézte azokat a helyzeteket, amikor nemet kellett volna mondania, mégis beadta a derekát. Azokat a pillanatokat is, amikor Péter kiállhatott volna mellette, de inkább csendben maradt.
Reggel friss, hűvös levegő fogadta a kertben. Az almafák hófehér virágba borultak, a szirmok lassan hullottak alá, mintha késői havazás lenne. Eszter metszőollót vett elő, és nekilátott rendbe szedni a ribizlibokrokat. A monoton mozdulatok, a föld illata, a nap melege segített letisztítani a kavargó gondolatokat.
Dél körül autó zaja törte meg a csendet. Ajtócsapódás, majd a kertkapu jellegzetes nyikordulása. Eszter nem fordult meg, tovább igazította a vesszőket.
— Eszter — hallotta Péter hangját. — Beszélhetnénk?
Lassan kiegyenesedett, az ollót a földre tette, és felé fordult. A férfi gyűrött ingben, borostás arccal állt ott; látszott rajta, hogy ő sem pihent.
— Hallgatlak — felelte higgadtan.
Péter közelebb lépett, de megtartotta a távolságot.
— Miért kellett ezt így csinálnod? Anya teljesen kiborult. Lilla megsértődött. Muszáj volt így elmenned?
— És muszáj volt idejönniük, hogy számon kérjék a házamat? — kérdezett vissza Eszter.
— Nem számon kérni… csak megkérni. A gyerekeknek szánták.
Eszter hitetlenkedve megrázta a fejét.
— Tényleg nem érzed a különbséget a kérés és a követelés között? Vagy nem akarod?
Péter elbizonytalanodott, majd tétován megszólalt:
— Lehet, hogy egyszerűbb lenne odaadni. Úgysem járunk ki sűrűn. Legalább békén hagynának minket.
Abban a pillanatban Eszterben végleg elszakadt valami. Az a halvány remény, hogy a férje egyszer az ő oldalára áll.
— Nem hagynának békén — mondta csendesen. — Ha ezt megkapják, jön a következő kérés. És te megint azt mondod majd: adjuk oda, csak legyen csend. Neked könnyebb engedni nekik, mint kiállni értem.
— Nem megvenni akarom a nyugalmukat! Csak… ők az én családom. Nem küldhetem el őket.
— És én? Engem el lehet küldeni? Nem vagyok a családod része?
Péter zavartan félrenézett.
— De igen… csak hát ők mégiscsak a véreim.
Ez a mondat mindent eldöntött. Eszter világosan látta: ebben a történetben ő mindig kívülálló marad. Valaki, akinek alkalmazkodnia kell.
— Tudod, mire jöttem rá? — szólalt meg nyugodtan. — A család nem pusztán vérségi kötelék. A család azokból áll, akik szeretnek, és megvédenek. Te soha nem engem választottál.
— Ne csinálj drámát — legyintett Péter. — Gyere haza, és beszéljük át normálisan.
— Nem megyek. Itt maradok. Te pedig menj vissza a te „igazi” családodhoz. Nézzük meg, hogyan boldogultok nélkülem, a kényelmes Eszter nélkül, akire mindent rá lehet tolni.
A férfi arca megfeszült.
— Anyának igaza van! Önző vagy! Mindig csak magaddal törődsz!
— Lehet — bólintott. — De öt év után először teszem ezt. És meglepően jó érzés.
Péter dühösen megfordult, a kaput is bevágta maga mögött. Eszter figyelte, ahogy az autó eltűnik az úton, majd visszatért a bokrokhoz. A metszéssel estig végeznie kellett.
A következő napok különös békében teltek. Rendbe tette a házat, kiszellőztette a szobákat, kigyomlálta az ágyásokat. Elővette a nagymama régi könyveit, esténként olvasott, nappal egyszerű ételeket főzött magának. A telefonját naponta egyszer kapcsolta be, kizárólag a munkahelyi levelek miatt; a személyes üzenetek érintetlenek maradtak.
Az ötödik napon Nóra érkezett meg, az egyetlen barát, akinek elárulta, hol van.
— Na, te aztán felforgattad a világot! — nevetett, miközben kiszállt az autóból. — Otthon mindenki rólad beszél.
A verandán telepedtek le, Eszter teát töltött.
— Mesélj, mi újság odahaza — kérte.
Nóra grimaszolt.
— Kész szappanopera. Az anyósod mindenkinek panaszkodik, hogy hálátlan vagy. Lilla a közösségi oldalán célozgat „mérgező emberekre”. A te Pétered pedig úgy kóvályog, mint akit leforráztak.
Eszter elgondolkodva nézett rá.
— Sajnálod őt?