a falakon, és a szomszéd macskája, Cirmi, aki rendre a második és harmadik emelet közötti fordulóban őrködött, mintha az egész lépcsőház hozzá tartozna.
Eszter megnyomta a csengőt.
– Eszterkém! – tárta ki az ajtót Mária, miközben a kötényébe törölte a kezét. – Miért nem szóltál előre? Sütöttem volna valami finomat.
– Anya, kérlek… ne a süteményekkel – sóhajtott Eszter, és beljebb lépve ledobta a táskáját az egyik székre.
Aztán megdermedt.
A vasalódeszkán egy kék ruha feküdt, apró virágmintákkal. Azonnal felismerte. Mária ebben jelent meg minden fontos eseményen: ballagáson, keresztelőn, ünnepi vacsorán. Jó tizenöt éve ott lógott már a szekrényben. Réges-rég kiment a divatból.
Most azonban szét volt bontva az oldala, gombostűk csillantak rajta – Mária éppen átalakította.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Eszter rekedt hangon.
– Ó, semmi különös… – igazította meg szemüvegét az asszony zavartan. – Arra gondoltam, kicsit modernizálom. Nemsokára lesz az évfordulótok.
– Miféle évforduló?
– Hát a huszadik házassági évfordulótok – simította végig gondosan a ruha alját. – Tudom, nagy ünnepség lesz, étterem, vendégek. Nem szeretnék ódivatúan megjelenni.
Eszter szíve hevesen vert.
Ott ült a szűk konyhában, ahol a tapéta itt-ott felpöndörödött, a régi hűtő pedig traktorszerű zúgással működött, és azt nézte, ahogy az édesanyja egy elavult ruhát próbál korszerűbbé varázsolni, hogy méltó legyen egy olyan rendezvényre, ahová meg sem hívták.
– Anya – szólalt meg halkan. – Nem szerepelsz a vendéglistán.
Mária lassan felemelte a tekintetét. Elmosolyodott. Az a szelíd, önfeláldozó mosoly jelent meg az arcán, amitől Eszter gyomra mindig összeszorult.
– Nem tudtam – mondta csendesen.
A pillantása elrévedt.
– Nem számít. Jó lesz ez a ruha húsvétra is.
És már öltötte is tovább a tűt, mintha mi sem történt volna.
Eszterben közben valami végleg megrepedt. Húsz év hallgatás, alkalmazkodás, magyarázkodás omlott össze benne, mint egy szétporladt bútor.
Felidézte, amikor Mária három éjszakán át virrasztott a csecsemő Márk mellett, miközben ő kórházban feküdt súlyos mellgyulladással. Akkor Katalin csak annyit mondott: „Én már felneveltem a saját gyerekeimet, ez nem az én dolgom.”
Eszébe jutott az is, amikor Mária az utolsó ötezer forintját adta oda, mert Gábor „rosszul számolt” egy befektetéssel, és nem maradt pénz az óvodára. Katalin reakciója ennyi volt: „Előbb kellett volna félretenni, nem a látszatra költeni.”
A családi fényképeken Mária mindig a szélén állt. Valahol hátul, mások mögött. Mintha csak véletlenül került volna a képre.
– Tudod, mit mondott Gábor? – hallotta saját hangját Eszter, amely idegenül csengett, fáradtan és dühösen. – Azt, hogy neked kényelmetlen lenne idegenek között. Hogy jobb, ha meg sem hívunk, nehogy feleslegesnek érezd magad.
Mária keze megállt a levegőben, a tű mozdulatlanul.
– Talán igaza van – felelte halkan. – Nem szeretem a nagy társaságot.
– Nem! – csapott az asztalra Eszter, a csészék összekoccantak. – Ez nem igaz! Én hagytam, hogy elhitesse velem, hogy te teher vagy. Hogy az ő anyja fontosabb.
A könnyei megállíthatatlanul potyogtak.
– Bocsáss meg – zokogta. – Bocsáss meg, amiért hallgattam. Amiért úgy tettem, mintha ez rendjén lenne.
Mária felállt, odalépett hozzá, és átölelte. Ugyanolyan erősen, mint gyerekkorában, amikor Eszter lehorzsolta a térdét, vagy rossz jegyet kapott.
– Csendesedj el, kislányom.
Ott álltak ketten a szűk konyhában – két nő, akik túl sokáig nyeltek le mindent szó nélkül.
Aztán Eszter kiegyenesedett, megtörölte az arcát.
– Ennek most vége.
Késő este ért haza.
Gábor a nappaliban ült, sörösüveg a kezében, a televízióban meccs ment. A képernyőről visszaverődő fény villódzott az arcán. Amikor meglátta a feleségét, csak biccentett, a tekintetét le sem véve a játékról.
– Hol voltál?
– Anyánál.
– Hm.
Ennyi.
Eszter némán levette a kabátját, majd a konyha felé vette az irányt.