A konyhában megállt a mosogató előtt, töltött magának egy pohár vizet, és egyetlen mozdulattal felhajtotta. Az ujjai remegtek a hideg üvegen. Belül forrt benne valami – de nem a harag. Sokkal inkább az a fajta kérlelhetetlen elszántság, amely akkor születik meg az emberben, amikor rádöbben: innen nincs tovább. A határt átlépték.
Visszament a nappaliba, és egyszerűen a televízió elé állt, eltakarva a képernyőt.
– Gábor, beszélnünk kell.
– Most megy a meccs – próbált félrenézni mellette.
– Gábor.
A férfi végül felpillantott. Az arcán őszinte értetlenség ült – Eszter eddig mindig tiszteletben tartotta, hogy a futball „szent dolog”.
– Mi történt már megint?
– Anyánál voltam. – Eszter nagyot nyelt, mielőtt folytatta. – A régi ruháját alakítja át. Tudod, miért? Hogy fel tudja venni az évfordulónkra. Arra az ünnepségre, ahová te nem hívtad meg.
Gábor arca megrándult. A távirányítóval lehalkította a tévét.
– Ezt már megbeszéltük.
– Nem, te kijelentetted! – csattant fel Eszter hangja, de már nem érdekelte, mennyire hangos. – Az nem párbeszéd volt. Te közölted, hogy az anyám kényelmetlen lenne. Hogy nem illik oda. Hogy kívülálló.
– Csak figyelembe vettem az ő érdekét is – állt fel a kanapéról Gábor, és felvette azt a békülékeny, higgadt tónust, amellyel rendszerint leszerelte a vitákat. – Zsúfolt lesz, sok idegen emberrel.
– És a te anyád? – vágott közbe Eszter. – Ő minden családi eseményen előadást tart arról, hogyan kell főznöm, gyereket nevelnem meg élni! Őt valahogy mindig természetes meghívni.
– Ő az anyám.
– És az enyém is az! – ütött a mellkasára Eszter. – Az a nő, aki az utolsó megtakarítását adta oda, amikor te „rosszul kalkuláltál” azzal a befektetéssel.
Gábor arca elkomorult. A hitel emlegetését sosem viselte jól. Eszter ezt pontosan tudta. Korábban lenyelte volna. Most nem.
– Komolyan balhét akarsz ebből? – fonta össze a karját a férfi. – Három héttel az esemény előtt? Rendben. Mondjuk le az egészet. A foglaló ki van fizetve, a vendégek értesítve, de ha neked ez kell…
– Igen – felelte Eszter halkan, szinte fagyosan. – Pont ezt akarom.
Gábor meghökkent.
Húsz éven át Eszter volt az, aki elsimította a feszültségeket. Engedett, alkalmazkodott, kompromisszumot keresett. Most pedig mozdíthatatlanul állt előtte.
– Tessék?
– Azt mondtam, igen. – Elővette a telefonját. – Lemondjuk az éttermet. Szerezd vissza az előleget. Vagy ne. Nem számít.
– Elment az eszed? – tárta szét a karját Gábor. – Egy ilyen jelentéktelen sértődés miatt?
– Jelentéktelen? – Eszter lassan bólintott. – Neked talán az. Neked az anyám nem számít. Az érzéseim nem számítanak. Én nem számítok – csak egy díszlet vagyok, aki mosolyog és bólogat.
– Hagyd abba ezt a hisztériát! – emelte fel a hangját Gábor. – Úgy viselkedsz, mint egy makacs gyerek! Én egy ésszerű megoldást javasoltam.
– Ésszerű? – lépett közelebb Eszter. – Az ésszerű az, hogy a te anyád az asztalfőn ül, az enyém meg meghívót sem kap?
Ott álltak egymással szemben – két ember, akik két évtizedet töltöttek együtt, és mégis idegennek tűntek. Gábor zavartan nézte a feleségét. Hová lett a békés, simulékony Eszter? Az, aki mindig megértett, mindig engedett?
– Megszoktad, hogy meghajlok.
– Soha nem kényszerítettelek.
– Nem? – nevetett fel keserűen. – Nem kellett. Tudtad, hogy úgysem vitatkozom. Hogy majd én keresek mentséget helyetted.
Gyors mozdulattal letörölte a szeméből kibuggyanó könnyet.
– Ennyi volt. Nem mentegetlek többé.
– Akkor mit akarsz? – rogyott vissza a kanapéra Gábor, hangjában gúny bujkált. – Váljunk el, mert nem hívtam meg az anyádat az évfordulóra?
– Nem erről van szó. – Eszter megrázta a fejét. – Azt akarom, hogy lefújjuk ezt az egész felhajtást. Azt a napot az anyámmal szeretném tölteni.
– És én?
– Te pedig… majd eldöntöd, mit kezdesz ezzel.