Eszter éppen a meghívottak névsorát állította össze a huszadik házassági évfordulójukra. Két évtized ugyanazzal az emberrel – ehhez vagy rendkívüli türelem kellett, vagy egyszerűen csak hozzászokás. Mint egy régi kanapéhoz: megsüllyedt, nyikorog, mégsem viszi rá az ember a lélek, hogy kidobja.
– Anyukádat is felírjam? – kérdezte anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét a papírról.
Gábor bólintott, miközben a teáját kortyolgatta. Természetes, hogy ott lesz. Katalin, az édesanyja, minden családi esemény központi figurája. Mintha ő lenne az udvar királynője: az asztalfőn ül, irányít, véleményt mond a salátáról, a süteményről, mindenről.
– Az én anyukámat is szeretném meghívni – tette hozzá Eszter.
– Várj csak. – Gábor olyan hirtelen tette le a bögrét, hogy a tea kilöttyent az abroszra. – Az enyémet igen. A tiedet viszont inkább ne.
Eszter mozdulatlanná dermedt.
Nem hallotta félre. Pontosan ezt mondta, ráadásul teljes természetességgel.
– Ezt mégis miért? – kérdezte nehezen.
– Kellemetlen lenne neki. – Gábor már a telefonját nézte. – Gondold végig: a barátaink, a kollégák, zaj, nevetés. Ő csendes, visszahúzódó. Ott ülne egy sarokban, és feszengene.
Eszter a férjére nézett. Tizenhét éve ismerte ezt a hanghordozást. Megtanulta, hogy ilyenkor nem érdemes vitatkozni.
„Csak szókimondó” – mentegette magában.
„Sokat dolgozik, fáradt” – magyarázta az anyjának.
„A maga módján szeret” – suttogta álmatlan éjszakákon.
Most pedig mellette ül, és higgadtan eldönti, ki méltó az ünnepre az ő életéből, és ki nem.
– Gábor, ő az édesanyám.
– Pontosan ezért mondom. – Felnézett, mintha csodálkozna az ellenkezésen. – Érte aggódom. Minek tegye ki magát idegenek között?
Eszter torkán akadt a szó.
Az az asszony lenne idegen, aki vigyázott a gyerekekre, amikor Eszternek sürgősen vissza kellett mennie dolgozni. Aki fazékszámra hozta a levest, amikor lánya lázasan feküdt. Aki mindig azt mondta: „Ne foglalkozzatok velem, éljetek, fiatalok vagytok.”
Most hirtelen kívülállóvá vált.
És Katalin, aki minden fogást kritizált, és rendre kioktatta őket a „helyes” gyereknevelésről – ő számít családnak?
– Szeretném, ha anya ott lenne – mondta Eszter halkan.
– Ne makacskodj. – Gábor felállt. – Vagy rendes ünnepséget tartunk, vagy semmilyet. Döntsd el.
Azzal kiment a konyhából.
Eszter a névsor fölé görnyedve ült tovább, és azt érezte, hogy belül valami lassan megrepedezik. Mint amikor tavasszal elindul a jég a folyón.
Három napon át ködben járt-kelt.
Reggelente reggeli, gyerekek, munka. Este vacsora, televízió, ágy. Minden a megszokott rendben. Csakhogy belül újra és újra ugyanaz a kép villant fel: anyja arca, a halk mondat: „Ne aggódj, kislányom, megértem.”
Ő mindig mindent megértett.
Amikor a családi ebédeken Katalin az asztalfőre telepedett, Eszter anyját pedig valahová oldalra ültették, távoli rokonok közé. Megértette. Amikor Gábor már harmadik éve „elfelejtette” felköszönteni az anyósát a születésnapján – azt is. Amikor az unokák minden hétvégét Katalinnál töltöttek, hozzá pedig csak havonta egyszer jutottak el, „ha belefér” – azt is.
És Eszter is értette. Vagy legalábbis úgy tett.
„Ilyen a természete” – magyarázta.
„A férfiak mindig közelebb állnak a saját szüleikhez” – vigasztalta magát.
„A lényeg, hogy a család együtt maradjon” – ismételgette, mint valami imát.
Csakhogy kiderült: mindenkinek mást jelent a család. Gábornak az anyja állt a középpontban. A gyerekek ott voltak, ahol kényelmesebb. És Eszternek mi maradt?
Számára a család lassan szolgálattá változott, mások igényeinek csendes kiszolgálásává.
A harmadik napon végül nem bírta tovább, és elment az anyjához.
Az asszony egy régi, külvárosi panelházban lakott. Eszter a jól ismert lépcsőházban kapaszkodott felfelé: lepattogzott festék a korláton, firkák a falakon, és a megszokott, kissé dohos szag fogadta minden emeleten. A szíve egyre nehezebb lett, mire a lakás ajtaja elé ért.