– Kettő.
Gábor tekintete vadul cikázott, mint sarokba szorított állaté. Pontosan tudta, hogy Eszter nem blöfföl.
A férfi keze megremegett, majd lassan a farmerzsebébe csúszott. Előhúzta a telefonját, és reszkető ujjakkal oldotta fel a kijelzőt. Az arca szürkés árnyalatot öltött, homlokán apró verejtékcseppek gyűltek össze. Még mindig abban reménykedett, hogy az egész csak fenyegetés: hogy Eszter az utolsó pillanatban megtorpan, sírni kezd vagy jelenetet rendez, mint egy „szokványos” sértett feleség. De Eszter mozdulatlanul állt előtte. Nyugodt volt, szinte dermesztően higgadt.
– Hívd fel – mondta röviden.
Gábor megérintette a hívás ikonját. A kihangosított készülékből monoton csengés töltötte be a konyhát, minden egyes hangütés egyre feszültebbé téve a levegőt. A harmadik kicsöngésnél a képernyő felvillant.
Petra arca jelent meg rajta. Elégedett mosoly ült az ajkán, az arca kipirult, a sminkje feltűnően élénk volt – ugyanaz, amit a fotón is viselt. Valamilyen kávézóban ült, a háttérben halk zene szólt.
– Gábor! Szia, drágám! – csilingelt a hangja. – Képzeld, épp az új életemet ünneplem! A munkahelyen a lányok majd megpukkadtak az irigységtől. Mindenki azt kérdezte, honnan ez a csoda. Mondtam nekik: aranyat érő bátyám van!
Gábor kinyitotta a száját, mintha figyelmeztetni akarná, de a szavak a torkán akadtak. Csak valami értelmetlen morgás jött ki belőle. Eszter szó nélkül kivette a kezéből a telefont.
– Szia, Petra – nézett egyenesen a kamerába.
A mosoly a nő arcáról azonnal megcsúszott. A magabiztosság helyét zavart bizonytalanság vette át.
– Ö… Eszter? Szia. Épp… hát… megköszöntem Gábornak az ajándékot. Együtt vagytok?
– Még igen – felelte Eszter tárgyilagos hangon. – És ha már ajándék: mutasd meg közelebbről.
Petra kelletlenül felemelte a csuklóját. A kávézó fénye megcsillant az aranyon.
– Szép, ugye? – hangja elvékonyodott. – Gábor mondta, hogy nagy prémiumot kapott… Gondolta, meglep…
– Igen. „Bismarck” fonás, kézi munka – bólintott Eszter. – Petra, figyelj rám. Gábor hazudott neked. Semmilyen jutalmat nem kapott. Jelenleg még tankolni sincs pénze, nemhogy százhatvanezer forintos aranyat vásároljon.
– Tessék? – Petra leengedte a kezét, tekintete ide-oda rebbent. – Gábor, miről beszél?
A férfi felugrott volna, hogy visszaszerezze a készüléket, de Eszter egy lépéssel hátrébb húzódott.
– Ülj vissza! – csattant fel, mire Gábor visszazuhant a székre. – Petra, az igazság egyszerű. A karkötőt ma reggel kivette az ékszerdobozomból. A szüleimtől kaptam a harmincadik születésnapomra. A zár belső oldalán gravírozás van: „Szeretett lányunknak”. Vedd le, és nézd meg.
A kávézó zajai hirtelen távolinak tűntek. Petra lassan kipattintotta a kapcsot, közelebb emelte a szeméhez az ékszert. Arca elvörösödött.
– Itt tényleg ez áll… – suttogta. – Gábor… ez most komoly? Használt ékszert adtál? A feleségedtől loptad el?
– Csak segíteni akartam! – tört ki Gábor a háttérből. – Sírtál, Petra! Fel akartalak vidítani! Eszter úgysem hordja!
– Elég – vágta rá Eszter hidegen. – Petra, nem érdekel a hangulatod, a munkahelyi dicsekvésed vagy a nehéz időszakod. Ez az én tulajdonom.
– De én nem tudtam! – csúszott hisztérikusba Petra hangja. – Már mindenkinek elmondtam… Most vigyem vissza? Megalázó! Majd kifizetjük! Részletekben! Család vagyunk, nem?
Eszter halványan elmosolyodott. Pont erre számított.
– Nem adok kölcsönt, és nem alkuszom. Most azonnal hívsz egy futárt vagy taxit, beteszed a karkötőt egy borítékba, és elküldöd ide. Egy órát várok. Ha hatvan percen belül nem csöngetnek, írok a közösségi oldalon a fotód alá. Részletesen. A „prémiumról”, a lopásról és arról is, hogy inkább megtartanád a másét, csak hogy ne égj be a kolléganőid előtt. A képernyőmentések gyorsabban terjednek majd, mint ahogy törölni tudnád a posztot.
– Ezt nem mered megtenni! – sikoltott Petra. – Te… te szívtelen nő! Gábor, hallod? Csinálj már valamit! Férfi vagy vagy sem?!
– Ötvenkilenc perced van – szakította félbe Eszter jéghidegen. – Ismered a címet.
A hívást megszakította. A kijelző elsötétült. A telefont közömbös mozdulattal az asztalra dobta Gábor elé.
A konyhára súlyos csend telepedett. Gábor előrehajolva ült, a fejét a kezébe temette. Füle vörösen izzott. Nem a bűntudat nyomta, hanem a megszégyenülés. Az imént élőben omlott össze a „nagylelkű báty” szerepe, és mindezt az a nő tette, akit évek óta magától értetődő háttérnek tekintett.
– Boldog vagy? – rekedten nézett fel. – Tönkretettél a saját húgom előtt. Megaláztad őt is. Neked ez a darab arany fontosabb, mint az emberek!
– Nekem az igazság számít – felelte Eszter nyugodtan, miközben vizet töltött magának. A keze teljesen biztos volt. – És nem én aláztalak meg. Csak felkapcsoltam a villanyt. Amit megláttál, az a te tükörképed.
– Szörnyeteg vagy – sziszegte Gábor. – Hideg, számító. Hogy élhettem veled öt évig?
– Én is ezen gondolkodom – kortyolt a vízből Eszter, majd az órára pillantott. – Negyven perc múlva itt a futár. Neked viszont már lejárt az időd.
– Ez meg mit jelent? – feszülten húzta ki magát Gábor.
– A jótékonysági műsor véget ért. A cirkusz bezár, a bohóc pedig távozik.
Eszter letette a poharat. A koppanás élesen hasított a csendbe. A férfit már nem társnak látta, nem barátnak, még csak nem is lakótársnak. Idegenné vált a saját otthonában, és a jelenléte terhessé, szinte elviselhetetlenné.
– Állj fel, Gábor – mondta halkan, de kérlelhetetlenül. – Kezdd el összepakolni a holmidat. Csak a saját dolgaidat. Minden táskát átnézek.