Gábor idegesen felnevetett, de a hangja erőltetett volt, a szemében pedig már ott vibrált a pánik.
– Ugye ezt nem gondolod komolyan? – kérdezte, miközben továbbra is a széken ült, mintha odaragadt volna. – Egy vacak ékszer miatt kiraksz az utcára? Az éjszaka közepén? Eszter, térj már észhez! Ez csak egy házastársi vita. Hibáztam, túllőttem a célon, rendben. Lefekszünk aludni, reggelre lenyugszunk, és…
– Reggelre már nem leszel itt – vágott a szavába Eszter.
Odament a bejárati ajtóhoz, és szélesre tárta. A lépcsőház hűvös levegője beáramlott a fülledt lakásba, mintha egyetlen mozdulattal kiszellőztetné az elmúlt évek hazugságait.
– Állj fel. Ma éjszaka nincs jogod itt maradni. Ettől a perctől kezdve idegen vagy ebben a lakásban. Egy látogató, aki túl sokáig maradt, és közben még lopni is kezdett.
Gábor lassan feltápászkodott. Az arca eltorzult; a sértettség és az önsajnálat különös elegye ült ki rá. Rájött, hogy a jól bevált módszerei – a mentegetőzés, a sértett hallgatás, a dramatizálás – most csődöt mondtak. Az a fal, amelyet évek alatt apró kihágásokkal és nyafogással repesztgetett, most egyetlen pillanat alatt omlott rá.
– Rendben – sziszegte összeszorított fogakkal. – Elmegyek. Ha neked a tárgyaid többet érnek egy élő embernél, hát élj velük! Aztán majd ne könyörögj, amikor rájössz, hogy az a nyomorult arany karkötő nem ölel meg éjszaka, és nem hoz neked egy pohár vizet!
– Pakolj, Gábor – felelte Eszter fáradt nyugalommal. – A szónoklatot tartogasd másnak.
A készülődés inkább emlékeztetett házkutatásra, mint költözésre. Eszter a hálószoba ajtajában állt, karba tett kézzel, és szó nélkül figyelte, ahogy a férfi idegesen kapkod. Gábor előrántott egy sporttáskát a szekrényből, és kapkodva dobálta bele a pólóit, nadrágjait, alsóneműit. A mozdulatai szándékosan túlzóak voltak, mintha provokálni akarna: hátha kisajtol még egy könnycseppet vagy egy utolsó könyörgést. De Eszter tekintete hideg és tárgyilagos maradt, akár egy boncmesteré.
Amikor Gábor a polchoz lépett, és leemelte a hordozható hangszórót, Eszter hangja élesen csattant.
– Tedd vissza.
A férfi megdermedt, a készüléket a mellkasához szorítva.
– Ezt tőled kaptam! Karácsonyra!
– A férjemnek vettem. Nem egy tolvajnak. Tekintsd úgy, hogy ezzel rendeztük a futárköltséget és a lelki károkat. Tedd le.
Gábor állkapcsa megfeszült, de végül visszarakta a helyére. Meztelennek és kisemmizettnek érezte magát. Ebben a lakásban öt évig úgy mozgott, mint akié az egész, most pedig egyetlen sarok sem maradt, ahol elbújhatott volna Eszter tekintete elől. Minden bútor, minden tárgy a nő munkáját dicsérte – és most mintha mind őt nézné megvetéssel.
A csendet a kaputelefon csengése törte meg. Eszter azonnal felvette, miközben szemét le sem vette Gáborról, aki épp a túltömött táska cipzárját húzta fel.
– Igen? Jöjjön fel, ötödik emelet – mondta röviden.
Két perc múlva megszólalt a csengő. Az ajtóban egy fiatal futár állt sárga kabátban, kezében egy barna papírtasakkal. Eszter átvette a csomagot, aláírta a telefonján az átvételt, majd szó nélkül becsukta az ajtót.
A tasak tartalmát a komódra borította az előszobában. Az arany karkötő fémes csengéssel érkezett a fa felületre. Eszter felemelte, alaposan megvizsgálta a zárját, végigsimított a szemeken. Minden sértetlen volt. A hideg arany lassan átmelegedett a tenyerében.
Gábor a vállára vetett táskával figyelte az ékszert, tekintetében gyűlölet villant. Nem a saját hazugságait hibáztatta, nem a kicsinyességét – hanem azt a tárgyat, amely leleplezte.
– Megvan a kincsed? – vetette oda maró gúnnyal, miközben a cipőjét húzta. – Most már boldog lehetsz. Aludhatsz vele, ha annyira félted. Csak nehogy valaki hozzáérjen a drága gyűjteményedhez.
– Egy társat szerettem volna, nem egy élősködőt – felelte Eszter higgadtan, és a karkötőt a nadrágja zsebébe csúsztatta. – A kulcsokat tedd le.
Gábor kiegyenesedett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha tenni akarna valamit – ütni, lökni, bármit, ami fájdalmat okoz. A szemében ott izzott az utolsó kísérlet, hogy sebet ejtsen.
– Egyedül fogsz maradni, Eszter – mondta halkan, de metszően. – Hideg vagy és számító. Nálad a szív helyén egy pénztárgép kattog. Petra is megmondta: neked a férfi csak díszlet. Egy normális ember menekülni fog mellőled. Itt rohadsz meg ebben a makulátlan lakásban, és senki nem fog rád emlékezni.
A kulcscsomót a komódra hajította; a fém csattanása nyomot hagyott a fán.
– Az autó kulcsát is – tette hozzá Eszter rezzenéstelen arccal. – A kocsi az én nevemen van. Holnap visszavonom a meghatalmazást. Ha nem a ház előtt áll, feljelentem eltűnés miatt.
– Ez nevetséges! – fulladt fel Gábor. – Hogyan vigyem el a cuccaimat? Buszozzak a fél városon át ezzel a táskával?
– Oldd meg – mondta Eszter, és kitárta az ajtót. – Hívj taxit. A saját pénzedből. Most pedig menj.
A férfi lassan elővette a slusszkulcsot is, és odacsapta a többi mellé. Vállára kapta a táskát, vetett még egy utolsó, tehetetlenül dühös pillantást Eszterre, majd kilépett a küszöbön.
Eszter nem várta meg, míg beszáll a liftbe. Amint Gábor lába elhagyta a lakást, becsukta az ajtót. Egy zár kattant, majd a második is. Homlokát a hűvös fémhez támasztotta, és lehunyta a szemét.
Csend.
Valódi, tiszta csend telepedett a lakásra. Nem szólt a háttérben a tévé, nem hallatszottak elégedetlen morgások, nem csoszogtak lépések a folyosón. A levegő könnyebbnek tűnt, mintha valaki végre kiszellőztette volna a régóta bennrekedt dohszagot.
Nem sírt. Nem is érzett fájdalmat. Csak egy hatalmas, kongó ürességet – és megkönnyebbülést, amilyen akkor árad szét az emberben, amikor egy gennyes fogat végre kihúznak. A zsibbadás még tartott, de a fertőzés már nem volt ott.
Elővette a telefonját. 21:15. Hivatalos ügyintézéshez késő, sürgős esethez tökéletes. Megkereste a számot, amit fél éve mentett el, amikor a szomszéd ajtaját kellett sürgősen kinyitni.
– Jó estét, zárszerviz? – szólt bele nyugodt, tárgyilagos hangon. – Azonnali zárbetétcserére lenne szükségem. Igen, most. Kifizetem a felárat. A cím…
Lediktálta az adatokat, bontotta a hívást, majd a konyhába ment. Az asztalon ott állt Gábor félig megevett vacsorája. Eszter felemelte a tányért, a szemetes fölé tartotta, és habozás nélkül beleborította a maradékot. A tányér ezután a mosogatógépbe került.
A konyha makulátlan volt. Rend és tisztaság mindenütt.
Az élet ment tovább. És ebben az új fejezetben már nem jutott hely annak, aki idegenné vált benne.