Eszter gyomrában lassan összeállt a kép, mint egy torz mozaik, amelynek darabjai eddig szétszórva hevertek. Most már látta az egészet – és undorodott tőle.
– Válaszolj – mondta halkan.
Gábor nem felelt. A hallgatása többet árult el bármilyen beismerésnél. Lassan a kancsóért nyúlt, töltött magának vizet, ügyelve, hogy a pohár ne koccanjon az üveghez. Nagyot kortyolt, majd kézfejével megtörölte a száját. Tekintete ide-oda cikázott a konyhában: a hűtőn időzött, aztán a függöny mintáján, bármin, csak Eszter szemébe ne kelljen néznie.
– Azt mondtam neki, hogy én vettem – préselte ki végül, a falat bámulva. – Azt mondtam, lezártam egy komoly projektet, és jutalmat kaptam. Hogy igazi, értékes ajándékot akartam adni neki, mert megérdemli.
Eszter lassan leült. Számított hazugságra, de nem ekkora, gondosan felépített történetre.
– Tehát – a hangja ijesztően nyugodt volt –, nemcsak elvetted az ékszeremet. Még azt is a magad érdemének tüntetted fel, hogy megvásároltad. Az én tulajdonom árán szereztél magadnak csodálatot, hálát és a „mintabáty” címet. Azt hazudtad, hogy van pénzed, ami nincs. Hogy sikeres vagy, amikor nem vagy az. Az én aranyamból ácsoltál magadnak emelvényt.
– Ne kezdd már megint ezzel a „loptál, loptál” szöveggel! – csattant fel Gábor, mert érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, és a hangerővel próbálta visszaszerezni az irányítást. – Egy család vagyunk! Ami a házasság alatt lett, az közös. Jogilag is fele-fele. Tekintsd úgy, hogy a karkötő feléről én döntöttem!
– Az ajándékba kapott ékszer nem közös vagyon, Gábor. Sem törvény szerint, sem erkölcsileg. De most nem is a paragrafus a lényeg. Hanem az, ahogyan gondolkodsz.
Eszter figyelte a férjét. Látta rajta, ahogy az önigazolás fogaskerekei kattogva próbálnak működésbe lépni. Gábor szemében nem volt bűntudat – csak sértettség. A saját fejében hős volt, aki a „tehetős” feleségtől elvesz, hogy a „rászoruló” húgának adjon.
– Miért lenne ez baj? – hajolt előre Gábor, és a hangjából most előbújt az évek óta gyűjtött keserűség. – Neked könnyű. Jó családból jössz, a szüleid mindig mögötted álltak. Lakást kaptál, autót segítettek venni. Nem kellett küzdened az alapokért. Petra meg? Ő mindent magának kapar össze. Neki soha nem volt akkora szerencséje, mint neked. Se rendes férj, se jól fizető állás. Miért nem tudsz egy kicsit együtt érezni? Ott hever nálad egy dobozban egy kisebb vagyon, amit nem is hordasz. Csak tárgyak! Minek őrizgeted őket, mint valami mesebeli kincset? Ott meg egy élő ember van, akinek szüksége van egy kis fényre az életében!
– Fény? – Eszter hangja megremegett az undortól. – A segítség az, amikor elmész éjszakai műszakba pakolni, és a saját pénzedből vásárolsz neki élelmiszert. A segítség az, amikor befizeted egy tanfolyamra, hogy előrébb jusson. Amit te csináltál, az nem segítség. Az olcsó szereplés. Jót akartál mutatni, de nem akartál fizetni érte. Nagylelkűnek látszani – az én rovásomra.
– Te csak a pénzt látod! – vágta oda Gábor. – Anyagias vagy és önző. Számodra minden forintban mérhető. Én meg abban, amit az ember érez! Látnod kellett volna, hogyan sírt örömében, amikor a csuklójára csatoltam. Azt mondta: „Gábor, te vagy az egyetlen férfi a családban, akire számíthatok.” Neked ez csak húsz gramm arany. Neki annak a jele, hogy nincs egyedül.
– Nem számíthat rád – felelte Eszter halkan. – Mert hazudtál neki. Azt hitte, rendben vagy, sikeres vagy, képes vagy megoldani dolgokat. Pedig valójában a feleséged ékszereiből építed a látszatot. Mi lesz, amikor legközelebb pénzt kér? Akkor mit viszel el? A fülbevalómat? A tévét?
– Ne dramatizálj! – legyintett Gábor. – Tudod jól, hogy most csak átmeneti nehézségeim vannak a munkahelyen. Ha rendeződik minden, vettem volna neked ugyanilyet. Sőt, szebbet. Vissza akartam adni, csak később. Amikor jobban megy.
– Öt éve „hamarosan jobban megy” – vágott közbe Eszter. – És öt éve én fizetem a számlákat ebben a lakásban, ami az enyém. Az autót is én tartom fenn. Te közben a fizetésedet a saját szeszélyeidre költöd. Eddig azt hittem, ez belefér, mert házastársak vagyunk. De ma átléptél egy határt. Nemcsak egy tárgyat vittél el. Az emlékemet, az ajándék értelmét tetted aprópénzzé, hogy jobban érezd magad.
Gábor karba fonta a kezét, és gúnyosan fújt egyet. A védőállás még tartotta magát, bár már recsegett-ropogott.
– Irigy vagy, mert én szeretem a húgomat – jelentette ki emelt hangon. – Nálatok minden hivatalos és távolságtartó. Ajándék, köszönöm, pipa. Mi Petrával összetartunk. Én mindig kiállok mellette. És ha ezért el kellett hoznom azt a csecsebecsét, hogy kihúzzam a gödörből, hát újra megtenném. Az emberek fontosabbak, mint a tárgyak. Jegyezd meg: az emberek fontosabbak.
Ez a fennkölt kijelentés volt az utolsó csepp. Eszterben valami átbillent. A düh kihűlt, helyére jeges tisztaság lépett. Hirtelen nem egy meggondolatlan férjet látott maga előtt, hanem valakit, aki eszmét gyárt a saját aljasságához. Érvelni fölösleges volt.
– Az emberek fontosabbak, mint a tárgyak? – ismételte lassan, miközben felállt. – Szép jelmondat. Különösen akkor kényelmes, ha a tárgy nem a tiéd. Rendben. Nézzük meg, mennyire vagy következetes.
Kinyújtotta a kezét.
– Add ide a telefonodat.
Gábor megfeszült.
– Minek?
– Ide. Most.
– Nem fogsz turkálni az üzeneteim között! – horkant fel. – Az az én magánéletem! Te beszéltél az előbb a személyes tér tiszteletéről!
– Nem érdekelnek az üzeneteid – felelte Eszter, és a hangja hidegen csengett. – Oldd fel, és hívd fel Petrát videón.
– Meghibbantál? – sápadt el Gábor. – Miért tenném?
– Ha valóban tiszta a lelkiismereted, nincs mitől félned. Felhívod, és a szemébe mondod ugyanazt a történetet a jutalomról meg a vásárlásról. Aztán én is elmondom az enyémet. Majd eldönti, melyik igazságot hiszi.
– Nem – húzódott hátra a székben. – Nem alázol meg a saját húgom előtt! Tönkre akarod tenni!
– Te tetted tönkre, amikor felnyitottad az ékszeres dobozomat – felelte Eszter metszően. – Vagy te hívod fel, vagy én teszem meg a saját telefonomról. De akkor rövidebb és keményebb lesz a beszélgetés. Válassz, „családfő”. Háromig számolok. Egy.
Gábor meredten nézett rá.