– Nézd meg ezt a képet. Alaposan. És meg ne próbáld azt mondani, hogy csak képzelődöm.
Eszter nem emelte fel a hangját. Halk, mély tónusban beszélt, abban a fojtott, hideg nyugalomban, amitől a beosztottjai rendszerint azonnal kihúzták magukat, és elfelejtettek ellenkezni. A telefont a konyhaasztalra csúsztatta, kijelzővel felfelé, egyenesen a férje tányérja mellé. A fényes képernyőn friss közösségi bejegyzés világított: vörösre lakkozott, kissé hivalkodó körmökkel díszített női kéz tartott egy papírpoharas kávét egy régi Mazda kormánya előtt. A csuklón, az őszi napfényben és a ráhúzott filterben megcsillanva, vastag arany karkötő tekeredett, mint egy súlyos kígyó.
Gábor, aki az imént még jó étvággyal lapátolta be a felmelegített pörköltet, megdermedt. A villa félúton megállt a szája előtt. Oldalra sandított a kijelzőre, komótosan megrágta a falatot, feltűnően lassan lenyelte, és csak azután nézett fel a feleségére. A tekintetében nem riadalom ült, inkább bosszúság, amiért evés közben zavarják valami jelentéktelenséggel.
– Petra. Kávézik. Na és? – vont vállat. – Mostantól minden lépését figyelni fogod a húgomnak? Eszter, nem túl sok már ez a munkahelyi stressz?
– A csuklóját nézd, Gábor. A csuklóját.
A férfi újra odapillantott, de láthatóan nem érdekelte különösebben.
– Valami csillogó vacak. Bizsu. Tudod, hogy odavan az ilyen feltűnő dolgokért. Olyan, mint a szarka. Miért csinálsz ebből ügyet? Volt fizetése, vehetett magának valamit az aluljáróban, hogy jobb kedve legyen.
Eszter szája sarkában mosoly jelent meg, de nem volt benne derű. Inkább száraz volt és kemény, mint amikor egy ág reccsen ketté. Megkerülte az asztalt, kiment az előszobába, ahol a komód tetején állt az ékszerdoboza, majd néhány pillanat múlva visszatért. A kezében egy bársonnyal bélelt dobozt tartott. Üresen.
– Aluljárós bizsu? – kérdezett vissza, és a tokot a telefon mellé ejtette. – „Bismarck” fonás, húsz gramm tömör arany, egyedi készítés. A kapocs belső felén gravírozás: „Szeretett lányunknak a harmincadik születésnapjára.” Szerinted Petra véletlenül pont ugyanilyen karkötőt talált valami bódéban? Vagy hirtelen lett százötvenezer forintja ékszerre, miközben múlt héten tőlünk kért kölcsön téli gumira?
Gábor letette a villát. A fém csörrenése a tányéron élesen hasított a csendbe. Az arcáról eltűnt a közöny; helyét makacs, sértett kifejezés vette át – az a jól ismert arckifejezés, amit Eszter minden hazugságnál látott rajta.
– Három hónapja rá se néztél arra a dobozra – vágott vissza. – Ott porosodott. Nem hordod. Nehéznek találtad, azt mondtad, a sok arany ízléstelen.
– Azt mondtam, nem mindennap viselem. Emlék. A szüleim ajándéka. Attól, hogy nem lóg rajtam állandóan, még nem válik gazdátlanná.
– Ne dramatizáld túl! – csattant fel Gábor, és hátradőlt a széken. – Nem adtam el, nem ittam el. Csak kölcsönvettem. Petrának most nehéz. Tudod, hogy az a barom megint nem fizet gyerektartást, a munkahelyén meg leépítéssel fenyegetnek. Két napig sírt. Elmentem hozzá, hogy támogassam. És… odaadtam neki. Azt mondtam, tőlünk van. Hogy érezze, még nő, nem csak igásló.
Eszter úgy érezte, mintha a padló lassan elmozdulna alatta. A férfi érvelése annyira kifordított volt, hogy szinte abszurdnak hatott. Ott ült előtte a lakásban, amit ő vett, abban a pólóban, amit ő fizetett, az ő főztjét ette, és magyarázta, miért volt joga az ő ékszerét másnak ajándékozni.
– Tehát fogtad a szüleimtől kapott arany karkötőt, és odaadtad a húgodnak, mert szerinted ő „szegény szerencsétlen”, nekem meg úgyis van elég mindenből? – kérdezte halkan. – Gábor, elloptad az ajándékomat, és nagyvonalúskodtál vele.
– Nem loptam, hanem elvettem! – pattant fel. – Család vagyunk! Közös a kassza, közös minden! Miért vagy ilyen kicsinyes? Tele a dobozod fülbevalóval, gyűrűvel, lánccal. A felére sem emlékszel. Petra meg életében nem hordott aranyat, csak kirakatban látta. Most végre ragyogott a szeme. Ez számít. Nem sajnálod tőle? Egy darab fémről beszélünk!
– A saját testvéremnek nem sajnálnám – felelte Eszter nyugodtan. – De Petra nem az én testvérem. Ha segíteni akarsz rajta, tedd a saját pénzedből. Keress, vegyél neki, ajándékozd oda. De te az én dolgomat vitted el titokban, mint egy tolvaj, és úgy adtad át, mintha a te érdemed lenne. Felfogod, hogy ez mit jelent?
– Mindig ez a „az én lakásom”, „az én pénzem” – fintorgott Gábor. – Igen, többet keresel. Igen, a lakás a te neveden van. Akkor most mit akarsz? Engedélyt kérjek, ha poharat veszek elő? Férj vagyok, a család feje! Jogom van dönteni arról, mi történik ebben a házban!
– A családfő nem kifelé hordja a barlangból a prémeket – emelte fel a szemöldökét Eszter. – Hanem befelé hozza a zsákmányt. Te nem vezér vagy, Gábor. Hanem valaki, aki elveszi, ami nem az övé. És a legrosszabb, hogy ezt még igazolni is próbálod.
– Ne merj így beszélni velem! – csapott az asztalra, mire a sótartó megremegett. – Jót akartam! Azt, hogy mindenkinek jobb legyen! Neked nem hiányzott az a karkötő. Ott hevert használatlanul. Neki viszont örömet szerzett. Ez az empátia. Ami belőled hiányzik. Te képes vagy grammokban mérni mindent, de ha valakinek fáj a lelke, az nem érdekel.
Eszter néhány másodpercig csak nézte a férfit. Mintha most látná először igazán. Öt év házasság után a „jóindulatú, egyszerű srác” álarca végleg lehullott, és alóla egy irigy, elvtelen ember arca bukkant elő, aki a másik sikerét sértésnek éli meg, és a lopást igazságtételnek nevezi.
– Rendben – mondta végül egyenletes hangon. – Legyen igazad. Legyek érzéketlen. De valamim azért van: emlékezetem. Pontosan tudni akarom, mit mondtál Petrának, amikor átadtad azt a karkötőt. Ugye nem azt, hogy „Eszteré, csak kölcsönadjuk”?
Gábor tekintete elfordult. Az előbbi indulata egy pillanat alatt elpárolgott. Ujjai a terítő szélét gyűrögették.
– Mit mondtál neki, Gábor? – kérdezte Eszter újra, már keményebben, és a konyhában megült csend hirtelen súlyosabb lett, mint bármelyik kimondott szó.